Altatódal 1.fejezet

"Are you searching for purpose?
Then write something, yeah it might be worthless
Then paint something then, it might be wordless
Pointless curses, nonsense verses
You'll see purpose start to surface
No one else is dealing with your demons
Meaning maybe defeating them
Could be the beginning of your meaning, friend."

twenty one pilots - kitchen sink

"Létezett már valaki rajtam kívül, aki már ennyire nevetségesen feladta? Akit az sem érdekelt, hogy csöpög a vére a lefolyón,vagy aki már a sebeit sem hajlandó lekezelni, aki legszívesebben saját vérébe fulladna? Amikor  már egyetlen dolog nyugtatja meg, s attól mindenki más fél, amikor már undorító, groteszk módokon képzeli el halálát, s ez az utolsó dolog ami valami beteges izgalommal tölti fel zsigereit, már őrült módon pumpál a vére tőle. De élet-e ez? Élet az, amikor lélegzünk, de olyan siváran üresek vagyunk atomjainkig, hogy már semmi sem tölthet tele úgy mint régen?
Én így éreztem, amióta eszemet tudtam. Aztán találtam valakit, akiért volt értelme küzdeni. Talán a végén ki is derült volna, hogy sóvár szomjamat a szeretetre sikerült csillapítania annyira, hogy érdekeljen az élet. Ő tanított meg rá, hogy még mindig én vagyok irányításban a saját agyamban, és ezt senki sem veheti el tőlem. Ő tanított meg rá, hogy csak magamat tudom megmenteni. Ő tanított meg mindenre, s emiatt soha nem gyűlölhetem.
S talán ha ez nem így történt volna, meg tudtam volna menteni magamat."

[Slash, angst, hurt/comfort történetnek készül három szemszögből. Original, saját karakterekkel. A korhatár 16+ az egész regényre nézve. (néhol 18+ is) Káromkodás, durva nyelvezet előfordulhat.]

Altatódal

1.fejezet
Menekültem, menekülök

Cory

Egyszer odáig jutottam, hogy az egyetlen vigaszt a menekülésben találtam; a menekülésben mindentől. 

El akartam futni magamtól, az engem körülvevő undortól, a félelemtől, a gyengeségeimtől, de leginkább ettől a mocsokkal borított szennyes világtól, amelyben napról napra egy eltúlzott és nevetséges, magam által képzett burokban éltem, azzal a céllal, hogy tompítsam szánnivaló érzéseimet. 

El akartam rohanni, és valamiféle megváltást fedezni fel a repülésben, nevetni és sírni, kifújni a bánatomat a kétségbeesésem társulatával. Vágytam a szabadság érzésére, a felejtésre és a felhőtlen tudatlanságra, hogy ne legyek lekötözve valami vagy valaki által, s hitessem el magammal, hogy gondolati fogalmakként kavargunk a szél szárnyán. Hogy nem létezik semmi és senki, csak testtől megfosztott lélekvándorok vagyunk, és nincs beszéd, nincs érzés, nincs fájdalom. 

Így meghallottam egy menekülésre ösztönző hangot a fejemben és kimerülve a létezéstől, kimerülve az önmarcangolástól, de fellázítva ugyanettől a belőlem rég kihunyt megérzéstől elindultam valahová, a semmiség vélhető helyére. 

Már megszoktam, hogy senki sincs reggelente a házban, vagy aki mégis, annak nincs joga beleszólni egyetlen kedvtelésembe sem, ráadásul nagy valószínűséggel éppen átadja magát a bódult öntudatlanság állapotának, vagyis alszik. Egyszóval nem volt szükségem magyarázkodásra hogy hová megyek, esetleg kivel és miért, és a sok ok közül emiatt a hajnal avagy reggel a nap legfelemelőbb szakaszának tűnt. Gond nélkül lefutottam a lépcsőn, a korláton végighúzva jeges tapintású tenyeremet, majd egy magamat is meglepően légies mozdulattal kiléptem a bejárati ajtón, s azzal direkt tárva-nyitva felejtve behunytam a szemem, és teljes lényemmel beszívtam a hajnali fényeket, illatokat, és a nyár végét jelző falevelek lehullásának halk suhogását.

Nem érdekelt, hogy a korai órák ellenére minden járókelő kikerekedett szemekkel vizslathat, vagy hogy éppen furcsán és nevetségesen festek, mert lényegtelen volt újra és újra efféle felszínes és aggodalmas gondolatokkal teletölteni az agyamat. 

Mellesleg, ha éppen felejteni, üvölteni, megkönnyebbülni és vigaszt találni szándékoztam, ahhoz nem szabadott akár egy röpke gondolatnak sem eszembe jutnia, amely nem a semmiről és felejtésről szólt. Ezért próbáltam és próbáltam kitörölni az emlékeim és éppen lejátszódó kétségeim, de ehhez futásra és elszálló kábulatra volt szükségem. Az ég narancsvörösen füstölgő aljára függesztve tekintetem indultam el, és hezitálás nélkül szélsebesre vettem a tempót, és rohantam, tökéletesen céltalanul, pontosan úgy, ahogyan ebben a pillanatban kellett. 

A hűvös pirkadati levegő kicsípte a bőrömet, a szürke betonos utak egy hatalmas összemosódott folttá olvadtak előttem ahogy kiengedve minden feszültségem és félelmem futottam előre, ameddig már alig éreztem hogy a lábam súrolja a földet, hátravetettem a fejem és észre sem vettem hogy patakokban folynak a könnyeim, miközben egy arcomra fagyott bolond mosollyal repülök a végtelenbe. A szívem a torkomban dobogott, már-már kiesett a bordáim védelme mögül, a hevesen keringő vérembe egy adagnyi adrenalin vegyült, és nem fogott le semmi, mert sikerült mindentől elfutnom. 

Csak én voltam a homályba olvadt fények kereszttüzében, átszelve a rettegést, örülve a lehetetlennek, örülve a jelennek, szétszakított rabláncokat lerázva csuklómról. Elszakadtam a világtól, a menetszél miatt pedig még elrugaszkodottabb lettem a valóságtól. Már észre sem vettem hogy lihegek, izzadok, alig kapok levegőt, a lábam pedig eszeveszettül sajog. A hosszan húzódó járda szélére érve kaptam észhez, és csak akkor szembesültem vele hogy milyen állapotban is vagyok valójában. 

Összeroskadtam, tenyeremet a térdemre szorítva próbáltam oxigénhez jutni. Helyette csak fájdalmat kaptam, és úgy tűnt elfelejtettem, hogy még mindig a földhöz vagyok kötve és akármennyire is vagyok kívülálló, ugyanannyira megmaradtam embernek, ami kötöttségekkel és korlátokkal jár. Képtelenség órákig rohanni megállás nélkül, és képtelenség folytatni az utat amikor az utolsó lélegzetvételünkig ki lettünk fáradva. Ezért megálltam, és így újra gátat vert agyamban az összes vissza-visszatérő gondolat, amelyek már hasogatták a fejemet és teletöltötték nyughatatlan szellemekkel. De még nem akartam visszamenni abba az újdonsült, papíron otthonomnak nevezett házba ahol csak tovább hallgathattam volna a megvetést és felrótt feleslegességet, vagy a pénzen vett akaratlan tiszteletet. Nem akartam olyan dolgokért elismerést vagy szidalmat kapni, amelyektől teljes mértékben független voltam. Viszont ahol valójában, kötelezően kellett volna megjelennem, a poklok szélesre tárt kapujává változott valamikor a múltban. 

Ezért továbbra is menekültem, az egyetlen nyomorult zöld területhez az egész városban, az egyetlenhez, amit nem borított vastag betonréteg.

Odafelé tartó utam alatt aranyló fényben fürdött az utca, mintha a Nap izzása feloldott volna egy halványabb színre, és átvette volna az uralmat az ég felett. Pontosan, mint ahogy felettem vette át az irányítást az összes magam által kreált csapda. 

* * *

Mezítláb sétáltam a Central Park zöldellő aljnövényzetében taposva, mintha a fák és a bokrok, a természet menedékhelyet nyújthatna, mintha az időt meg lehetne állítani, mintha nem remegne meg a kezem vagy mintha találhatnék egy meleg és nyugodt helyet ahol pihenhetek ameddig nem sodor tovább a szél. Elmerülhetnék az égben, azt érezhetném, hogy kiszálltam a testemből és két külön dologgá válhatnék. Nem tapinthatnám ki a szívem dobogását, az ereimben áramló vér lüktetését, és talán még a kezemet is hidegebbnek, az arcomat sápadtabbnak hihetném. 

Mosolyoghatnék, mint egy marionett-bábú a piros festékes görbe szájával, lenghetnék a kötelek erősségén száradó életben, és nevethetnék, mint akinek már minden lényegtelen. Mert lényegtelen is volt minden, és mégis kivert a hideg verejték, a szívem dübörgött, a torkom pedig elszorult ahányszor beszélni akartam, halk szavakkal nyugtatni magamat, a testem rázkódását. Mielőtt hatalmasat zuhantam volna a pánik szakadékába és elszakadtak volna köteleim amelyekkel irányítani lehetett bárkinek, aki csak egy lépcsőfokkal is erősebb volt nálam. 

Olyannyira kihunyt bennem az érdekeltség szikrája, hogy már az sem tudott volna különösebben megrázkódtatni, ha csupasz lábfejemmel beleléptem volna egy szögbe vagy szilánkba, és csak látszólag gondtalanul sétáltam az eget fürkészve, az útra sem pillantva, miközben belülről egyre fájdalmasabban mart több száz szorongással telitett kérdés. De csak folytattam óvatlan és meggondolatlan sétámat, és makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy nem megyek iskolába, ahogyan egy gyerek kapaszkodott szedett-vedett elképzeléseibe. 

Mindent összevetve én is gyerek voltam, nevetséges, védtelen gyerek, aki nagyon bátornak mutatta magát azzal, hogy elmenekült a következményektől. Önkívületben csatangoltam, ahogyan sohasem tenném, mert sohasem tehetném meg. Soha sincs merszem hozzá, pedig mennyire egyszerű és jelentéktelen lenne a világ, ha kedvem szerint játszhatnék benne, anélkül hogy betartanám az alapvető játékszabályokat. Mert mindet én alkotnám, és én dönthetném el, miféle szerepet foglalok el benne. Lehetnék a sakkban a király, aki senki alárendeltje, vagy lehetnék néma kártyavár, ami csak arra vár, hogy végleg ledőljön. De egy olyan álomban éltem, ahol senkinek sem adódott meg a lehetőség, hogy kiválassza, kit fog játszani. 

Amikor legközelebb feleszméltem a park egyik kijáratánál álltam a beözönlő turistacsoportok tömkelegével szemben. Néhányan ámulattal mérték fel a környezetet, néhányan pedig megállás nélkül tolongtak, hogy végre kipipálhassanak egyet a new yorki, kötelezőnek titulált látnivalók listájából. Az egyik vastag törzsű fa árnyékában vártam meg hogy ellepnek egy egész hosszú területet és beleolvadnak a semmittevő újgazdagok és a reggeli sétájukat töltő közemberek tömegébe. Ahogy a város egyre zsúfoltabbá és pezsgőbbé vált, már sehol sem találhattam menedéket nyomasztó hangulatom elől. Ezért tovább menekültem a nyilvánvaló bajtól, amibe belekeveredtem, és ezt csak úgy érhettem el, ha megbújok a járókelők között. Megpróbáltam átférkőzni az út túloldalára, ahol utasokra váró díszes lovaskocsik sorakoztak egymás mögött.

Tekintve, hogy soha nem foglalkozhattam állatokkal az emberi fajt és a biológia könyvben leírt adatokat kivéve, rögtön érdekelni kezdett az összes magas, méltóságteljes ló. Egészen otthonosan éreztem magam tőlük, eszembe jutott az őrségváltás és néhány lóverseny, amin még kisebb koromban vettem részt, hogy bejuthassak a szüleim fontos társadalmi köreibe. 

A kocsik egészen hosszú vonalban húzódtak, még a következő zebrán túl is lehetett látni néhányat, szemben a Plaza hotellel teljes életnagyságban. Sorban megsimogattam a hozzám közel álló lovak nyakát, majd továbbsétáltam az út másik felére. Meglehetősen jó, gondolatokat elterelő hadműveletnek tűnt a lovak simogatásával elütni az időt, és legalább nem éreztem a szívem irritálóan gyors lüktetését anélkül hogy az ütőereimhez érintettem volna az ujjaim.

Én is beálltam a lovakat és a hintót ámulattal bámuló közegbe, habár én az egy-két tucatos csoport szélére oldalogtam. Az egyik kimagasló, ébenfekete szőrű, higgadt és fölényes tekintetű állatot figyeltem, akinek a testfelépítése megszégyenítette volna bármelyik római császár lováról mintázott szobrot. Óvatosan felé nyújtottam a kezemet, és megsimogattam törzsét a nyereg mellett. Meg se rezdült, valószínűleg már hozzászokott, hogy egy perc nyugta sem marad az emberektől. 

Mielőtt elléphettem volna a lótól, valaki megragadta a vállamat. A döbbenettől összerándultam, és lassan fordultam meg, a pillanat hirtelensége miatt riadt arckifejezéssel. Apámmal találtam szembe magam, amitől hátratántorodtam, és ha nem szorította volna még mindig a vállamat, talán el is estem volna. Hogyan lehet egyáltalán itt? Tudtommal apám az összes előkelő munkatársával együtt a Wall Streeten dolgozik, és egész nap ki se teszi a lábát az irodából. Miért kellett pont most mégis itt lennie?

- Megtudhatnám hogy mit keresel itt? - tette fel a bennem is felmerülő kérdést idegességtől túlcsordult hangon, miközben szeme sarkából időnként a hotel felé sandított, ahol egy ugyanolyan elegánsan öltözött férfi várt, a karóráját fixírozva.

Valószínűleg egy külföldi üzletember volt egy tárgyalásra igyekezve. De miért nem valamelyik felhőkarcoló emeletén értekeztek, ahogyan szoktak? 

Apám egy határozott mozdulattal arrébb húzott a hoteltől és a lovaskocsiktól, hogy kevésbé forgalmas helyen tudjon leteremteni. 

- Egyáltalán mit gondoltál, hogy kivehetsz még egy nap szünetet? Egyszerűen nem értem ezt a viselkedést, Cory, eddig mindig bejártál az iskolába, most pedig elkezdesz igazolatlan órákat gyűjteni? Tudod, hogy fog ez mutatni az egyetemi jelentkezőlapodon? Az pedig csak mindennek a teteje, hogy nevetségessé tetted magad - hadarta el folyamatosan keresve a szemkontaktust, de tehetetlenül hallgattam, még a szemébe sem bírtam nézni. 

Úgy tűnt, képtelen vagyok anélkül megszegni egy szabályt, hogy ne kapnának el, és még mentséget sem bírok felhozni a saját védelmemre. Igazán szólhattam volna valamit, talán hogy eltévedtem, de valahogy semmi értelmes érv nem jutott az eszembe, és ettől csak még idegesebb lettem. Én, aki elvileg annyira tisztán és racionálisan gondolkodik, nem tudtam egyetlen szót sem kinyögni, és pillanatok alatt veszítettem ebben az elég egyoldalú veszekedésben. 

- Nincs semmi hozzáfűznivalód? - kérdezte a karórájára pillantva még feszültebben, mint amikor megszólított. - Rendben, akkor remélem kitalálsz valami érthető magyarázatot vacsoráig, most viszont mindketten késésben vagyunk.

Magyarázatot, hogyne. Valószínűleg étvágytalanságra hivatkozva fogok egész este a szobámban ülni, ha egyáltalán sikerül túlélnem a mai napot és a még mindig előttem álló megrázkódtatások nem tesznek ki idegileg. Apám eközben kinyújtotta a kezét, hogy megállítson egy taxit, és amint az élénksárga jármű lelassított, rögtön kiadta az utasításait.

- Lexington sugárút 1680. És bizonyosodjon meg róla, hogy bemegy az iskolába. - Itt rám pillantott, majd tekintete fokozatosan lesiklott a lábamra. - Lehetőleg cipőben. 

Átnyújtott a sofőrnek egy nagy köteg készpénzt, talán a valódi út árának a kétszeresét. A férfi elvigyorodva szemrevételezte a pénz mennyiségét, gyorsan átlapozta a teljes értéket, s lelkesen bólintott. 

- Úgy lesz, uram.

Tudtam, hogy az ellenkezési lehetőséget már rég elszalasztottam, és nem volt más választásom, minthogy engedelmes kisfiú módjára, szó nélkül kinyissam a taxi ajtaját.

- Erről még beszélünk. Vigyázz magadra - intett, akár fenyegetőnek is vélhetően, hiszen a "vigyázz magadra" ebben a szövegkörnyezetben inkább megfélemlítésnek hatott, mint szülői aggodalomnak. Mintha egyáltalán érdekelném a szüleimet, ha nem épp a jegyeimet mutogatják unalmas elit partikon, amelyekbe mindig olyan nagy erőfeszítéseket fektettek. Pont olyan nagyot, mint a jövőm eltervezésébe, de természetesen abba, hogy meghallgassák a saját, akkoriban tízéves fiukat, semennyit. 

Hátradőltem a kocsi bőrülésén és elkezdtem hibáztatni magamat, hogy miért kellett pont a Plaza hotel előtt sétálnom, és miért nem tanulom meg, hogy apám a munkája lévén bárhol lehet Manhattanen belül. Ráadásul a tény, hogy most valóban kifogások felhozása nélkül iskolába kellett mennem, még nem is jutott el a tudatomig saját szerencsétlenségemen való őrlődésem miatt. A sofőrt pedig nem tudtam kijátszani hiszen apám lefizette, nekem pedig nem volt pénzem hogy megvesztegessem. Apám mindig, még a számára kínos és kellemetlen helyzetekben is számító volt, két lépessel előrébb járt, és jobban ismerte mások szándékait, mint ők maguk. 

És mindent megtett, hogy ezt az ő javára fordíthassa. 

Idegesen figyeltem a taxi ablakából látszódó végeláthatatlan autósor mögül kibukkanó épületeket amelyek félelmetesen ismerősek voltak néhány évvel korábbról, és biztos voltam benne, hogy az iskolától nem messze helyezkednek el. 

A gondolatra, hogy rövidesen megérkezünk görcsbe rándult a gyomrom és úgy elsápadtam, mintha a kivégzésemre vittek volna, ami talán így is volt. Robotszerű mozdulatokkal elővettem a tornacipőmet, felhúztam, majd újra feltörő idegességem hevében a mellettem lévő ülésre hajítottam a kinyitott táskámat. 

- Ugye nem hagyod itt ezt a szemetet? - mordult rám a sofőr.

Elnézést - szabadkoztam, majd gyorsan összeszedtem a kiesett könyveket, pár kitépett füzetlapot, metróbérletet, tollakat és egy hatalmasra kihajtható térképet a városról. 

Ahogy visszacsomagoltam, feszültségem lassan tetőpontjára hágott. Alig kaptam levegőt, zúgott a fülem és csak a táskámba való kapaszkodás mentett meg attól, hogy kiszálljak és elfussak, mielőtt egyáltalán megtudhatnám, van-e mitől félnem. A reggel keletkezett elfojtott pánik egyre jobban elhatalmasodott rajtam, és csak tovább hergeltem magamat az őrületbe kergető kérdéseimmel, mintha a saját ellenségem lennék. Szinte szédülve szálltam ki a taxiból amikor az leparkolt az épület előtt néhány méterrel. A férfi odamorgott valami köszönésfélét, én pedig se szó, se beszéd kirohantam, és rögtön keresgélni kezdtem, hátha még találok egy menekülési útvonalat. Viszont tudtam, hogy innen tényleg nincs visszaút, és akármennyire is rettegek, meg kell erősítenem magam, és belépni a boltíves bejárati ajtón. Így hát lassú léptekkel közelebb mentem a rövid lépcsősorhoz amely az ajtóhoz vezetett, de ott megtorpantam, a lábam pedig megbicsaklott súlyom alatt. 


Megpróbáltam átvenni testem felett az irányítást, de mintha csak egy beprogramozott készülék lennék, leültem és nem bírtam mozdulni a kőről. Megvártam hogy abbamaradjon végtagjaim folyamatos remegése, majd összeszedtem magam, megfeszítve minden izmomat felálltam és beléptem. 
A gimnázium beltere félelmetesen hasonlított az általános iskolai részéhez. Ugyanaz a tükörsima márványpadló és patyolatfehér tapéta vette körbe, díszítőelemként szolgáló növényekkel és teljességgel felesleges korinthoszi oszlopokkal kiegészítve. A plafonról aranyfényű csillár lógott le, az első emeletre vezető lépcsőnek pedig alig lehetett látni az elejét a bejárattól. Közvetlenül az ajtó mellett, egy falba épített fülke helyezkedett el, amelyben ülő portás kissé szúrós tekintettel mért végi ahogy elhaladtam előtte. Viszont szerencsére szó nélkül elengedett, talán mert szánalomra méltóan holtsápadt arccal támolyogtam be az előtérbe. 

Az összes folyosó kongott az ürességtől, és már nem is tudtam megállapítani, hogy vajon rontana vagy javítana kétségbeesettségemen, ha valaki lenne rajtam kívül az aulában. Kicsöngetésig nem volt lelki, sem fizikai erőm, hogy megkeressem leendő osztálytermemet, ezért leültem az egyik padra és mélyeket lélegezve bizonygattam magamnak, hogy minden rendben lesz. 

De nem kellett sokat várnom, hogy meggyőződjek az ellenkezőjéről. 

Semmi sem volt rendben.