Altatódal 2.fejezet

ilyen a kis testvérpár együtt

                                                                           
"Le is feküdtem. Ám a gép az agyban 
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, 
csak forgolódtam dühösen az ágyon, 
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, 
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám. 
Izgatta szívem negyven cigarettám. 
Meg más egyéb is. A fekete. Minden. "

Kosztolányi Dezső - Hajnali részegség

És megérkezett a második fejezet, egy másik karakter szemszögéből.
2. fejezet
 Józanság                                                                         
                                                                     

Hisashi

Éreztem, hogy kezdek kijózanodni. Valami középszerű szórakozóhely vécéfülkéjének padlóján ültem egy félmeztelen, félájult fiúval velem szemben. Habár eddig vonzónak tűnt, egyre jobban undorodtam tőle ahogy az alkohol és fű hatása lassan kiszivárgott a szervezetemből. Nem mertem még ránézni sem, hanem minél előbb ki akartam jutni a fülledt helyiségből és kitisztítani a fejem amennyire csak lehet. 


De minél tovább gondolkodtam, vajon mi vehetett rá egy velem egykorú fiút arra, hogy beletemetkezzen ismeretlen arcokba akikre úgysem fog emlékezni, rájöttem, hogy valójában nem is tőle, vagy a fülke igénytelenségétől lett hányingerem, hanem önmagamtól. Hogy képes voltam belemenni ugyanabba a hibába ezerszer, és akármennyire határoztam el magam a változásra, ugyanott kötöttem ki. 
Megpróbáltam feltápászkodni a földről, de megszédültem és fejembe hasított a fájdalom, így csak a falba kapaszkodva tudtam felállni. 


Lehajoltam, amitől fekete foltokat láttam a levegőben, de ennek ellenére sikerült megtalálnom a pólóm és a dzsekim, majd felhúznom a csizmám. Azt hittem, ha még csak véletlenül is néznék rá a fiúra, még nagyobb bűntudatom lenne, hogy nem bírok egyedül megbirkózni semmivel. Hogy olyan emberekbe kapaszkodok, akiknek kölcsönösen nem jelentünk egymásnak semmit pár élvezetes, de szempillantás alatt eltelő percen kívül. 


Kiléptem az éjszaka által kevert káoszból és még vissza se néztem. A mosdókhoz tántorogtam, és megnyitottam az egyik csapot, hogy lemossak minden mocskot amit magamon éreztem. Alig mertem belenézni a tükörbe, hogy megpillantsam azt a senkit, akit úgy nevezhettem; én. 


Belekapaszkodtam a mosdókagyló szélébe, és a lefolyó vizet bámultam, hogy valamennyire eltereljem a figyelmemet arról, mennyire mélyre süllyedtem megint. És hallottam ahogy a fiú a fülkében öklendez és köhög, megcsapott a hányásszag is. Emiatt még gyorsabban akartam felszívódni, és azt tettetni, hogy soha nem történt semmi. Ahogy mindig tettem.


Amint kiléptem az ajtón, egy folyosóra tévedtem ami a táncparkett és bárpult felé vezetett. A hely tegnap este sokkal pezsgőbb és üdítőbb látványt nyújtott, és csak most tűnhetett fel hogy mi volt abból igaz, amit kábítószer hatása alatt láttam. Most semmi összemosódó fényár, semmi öröm, csak a nyers valóság. Minthogy a hely lehangoló koszosságával nem illett bele a mámorba, ami az emlékeimben élt. Néhány vonagló részeg, pár kiütött depressziós és a bárpultos maradt meg egyedül abból a színes zűrzavarból, amit mintha kaleidoszkópon keresztül láttam volna. Borostyánszínű koktélok, összemosódó emberek, hangok összevisszasága, ezerszínű táncparkett rémlett fel. Ezektől az emlékképektől megkérdőjeleztem, hogy nem került-e bele valami az italomba.
Leültem egy szabad bárszékre és rákönyököltem a pultra. Végignéztem az embereken és eltűnődtem, hogy miért juthattak odáig, ahol most voltak. 


Mindenféle múló élvezettel felejteni, eszméletlenre inni magunkat vagy dübörgő zenére kiverni mindent a fejünkből. Afféle sorstársként tekintettem rájuk, mert én is ugyanolyan mélyre süllyedtem időnként és én sem tudtam megszabadulni saját döntéseim következményeitől. 


Lüktetett a fejem és kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni. Beletúrtam a hajamba és mocskos, összetapadt hajtincseket tapintottam meg. Megdörzsöltem a fejemet és homlokomat, hátha enyhít a fejfájáson, de semmi. Valami erősebb dologgal tudtam csak elnyomni, méghozzá olyannal, ami pénzbe is került.
Minden zsebemet átkutattam azért a pár dollárért, amit még nem költöttem el. Mindet a pultos elé dobtam.


- Egy rövidet – kértem a lehető legrövidebben. Ő pedig megforgatta szemeit a vérszegény összegre, de mégis elémlökte a kért italt. Szinte megszállottan nyúltam érte és ittam ki. A fejfájáson csak minimálisan javított, de így már magam mögött tudtam hagyni ezt a helyet, ahol remélhetőleg utoljára találtam kapaszkodót. 


A kora hajnali utcák sokkal üresebbek voltak, mint éjfél körül vagy napközben. Csak egy-két dülöngélő részeg, néhány autó és taxi maradt a társaságom a dohányfüstön kívül. 
Majdhogynem csend honolt, ami jobban esett mint bármi aznap reggel. Jobban, mint a rövidital és jobban, mint a dohányzás.


Keserűen elmosolyodtam, ahogy beleszívtam a cigarettába, ami csak azt a remény hagyta, hogy előbb végez velem, mint én magammal. Céltalanul tengődtem ameddig le nem égett a szál. Elnyomtam a csikket egy szemetesnél és a csillagtalan égre meredtem. Olyan szívesen beleolvadtam volna az egyre fakuló feketeségébe és engedni hogy elnyeljen végleg. Vagy hogy a szél fújjon el, mint egy kósza falevelet és céltalanul lebeghessek, sodródjak az árral. Majd enyésszek el füstként és váljak köddé, azt tettetve hogy sohasem léteztem. 


És mennyire felemelő lett volna a gondolat, hogy soha nem kaptam meg a lehetőséget sem arra, hogy még jobban beszennyezzem ezt a világot. Viszont a bűneimet rendbe kellett tennem és folyamatosan javítani, javítani mindenen, ami az én lelkemen száradt. És ezt csak úgy érhettem el, hogy megvédtem őt, aki fényévekkel erősebben vészelte át a vérrel foltozott múltunkat.


Elindultam lassan a ház felé amit otthonnak kellett neveznem, de sosem éreztem annak. Már mindent hidegnek és fakónak gondoltam körülöttem, majdnem az összes embert mellettem és helyet, ahol megnyugodhattam volna. Talán már örökké így is marad és nem találok haza. Nem is érdemelném meg.
Beleolvadtam a szürkeségbe, amit a falak és föld színe alkotott, az emberek morajába, a sínekbe, amelyeken a metró megérkezett. Aztán mikor felszálltam, mégis kitűntem a kavargó hangok és árnyalatok forgatagából, mint egy nyúlánk árny vagy egy szurokfolt. Az emberek egyetlen homályos alakká váltak körülöttem, és ott álltam közöttük, mint egy kihunyt gyertya. Fellélegeztem amikor megszabadulhattam a fülledt és párás járműtől. Annyian szívtak egy levegőt velem és szorítottak össze, hogy egyetlen érintést sem bírtam elviselni az út végére. Egyedül akartam lenni, kiüríteni magam, ahogy mindig kiürítettem a boldog tudatlansággal töltött üvegeket. Csendre vágytam, és arra, hogy minél légiesebbnek érezzem magam.


És már csak egy rövid séta választott el attól hogy odaérjek, és végleg beburkolózzak a ködös kábulatba, melyet sötétségnek hívtunk. Elhaladtam a szokásos tűzlépcsős brooklyni házak mellett és a nap derengését figyeltem az eddig tejfehér égbolton. Apró, fekete pontokat láttam rajta mindenhol, és bárhová néztem, ugyanúgy feltűntek. Ahogy mentem előre, egyre nehezebben mozdultak a tagjaim és elöntött a kimerültség. Szédültem, de már nem csak a másnaposságtól.
Támolyogva fordultam be a megfelelő utcába, s rá kellett parancsolnom magamra, hogy ne veszítsem el a testem fölötti irányítást. Belélegeztem a kipufogó-gáz és kora reggel vegyített illatát, hogy magamnál legyek még pár percig.


Amikor a kapu elé értem, kissé meginogtam, és majdnem ráestem a bejárat előtti lépcsőre. Először megpróbáltam feltápászkodni, végül viszont engedtem a fáradtságnak és leheveredtem a lépcsőfokok egyikére, majd tarkóra tett kézzel hátradőltem. Behunytam a szemem és minden izmomat ellazítottam. Nem akartam hogy véget érjen az álmatag bódultság amelyben ténferegtem, hogy fel kelljen ébrednem és gondolkodnom. Bágyadt és védtelen, betegeskedő kisfiúnak éreztem magam és egyre üresebbnek. Egy éhező árvának a kapualjban, aki már felhagyott minden reménnyel, és teljes nyugalommal hagyja, hogy feleméssze a sötét. 
Viszont a hajnal nem engedte hogy én is erre a sorsa jussak, vagy álomba zuhanjak most az egyszer gyógyszerek nélkül. A nap pirosló, erőteljes fényét még a szemhéjam fedése alól is érzékeltem. Önkéntelenül is éber lettem tőle, így lustákat pislogva felkönyököltem. Elővettem még egy szál cigarettát, hogy mégis megmaradjon kábaságom. 


Az öngyújtó megremegett a kezemben és megégette a bőröm felszínét. A fájdalom kizökkentett az alkohol és álmosság hatása alól, ezért szinte kétségbeesetten szívtam bele a szálba, hogy visszatérjen. A dohányzás szokás szerint lenyugtatta az idegeim. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel miközben kifújtam a füstöt, ami egyre halványulva fonódott össze a semmiséggel.


- Hisashi, te mi a fenét csinálsz? - A cigaretta megmerevedett a kezemben, ahogy meghallottam a húgom hangját. Lassan felpillantottam az emelethez tartozó erkélyre, amelyről Shi engem vizslatott. 


- És te miért vagy fent ilyenkor? - kérdeztem vissza összeráncolt szemöldökkel.


- Talán mert iskola van? - Erre a mondatra még jobban megrökönyödtem.


- Iskola augusztusban? 


- Szeptember van. De nem csodálom, hogy megfeledkeztél róla a "nagy bulizásban" - csóválta rosszallóan a fejét. 


- Nem jegyezhetek meg mindent - vontam vállat és ráérősen eltapostam a csikket. Shi pedig hallgatott és türelmetlenül nézett le rám.


- Ha még idén feljössz, csinálok neked kávét - próbált meg felélénkíteni, ami valóban működött is.


- Feketét? 


Shi bólintott.
Szó nélkül felálltam a korlátba kapaszkodva és megtettem azt a maradék két métert az ajtóig. Éppen előkerestem volna a kulcsom, amikor Shi beengedett és rögvest elfintorodott, amint közelebb ért hozzám.


- Bűzlesz az alkoholtól. Fürödj meg, addig elkészülök a kávéddal.


- Ne siess - dörzsöltem meg a homlokomat. 
Shi aggodalmasan méregetett és felnyújtózott, hogy meg tudja simogatni a fejem. Hátrébb léptem, majd hátat fordítottam neki és felvánszorogtam az emeleti fürdőszobába. Miután lefejtettem a ruháimat magamról, beálltam a zuhany alá és forró vízzel mostam le magamról a koszt. Eközben megpróbáltam hozzászokni ahhoz a gondolathoz, hogy másnaposan, alvás nélkül kell bemennem az iskolába, amit egyébként is teljességgel feleslegesnek tartottam. Lassan átestem a holtpontomon a sok kellemetlen meglepetés hallatára és a felszín alatti mérhetetlen kimerültségemnek egyre kevésbé voltam tudatában.


Miután kiszálltam a zuhanyzóból, magam köré csavartam egy törölközőt, majd becsattogtam a szobámba hogy elővegyem a már rég nem használt egyenruhám. Nem sokat szerencsétlenkedtem vele, az inget nem teljesen gomboltam be és a nyakkendő megkötésére egy másodpercet sem pazaroltam. Ezek után lementem az étkezőbe abban reménykedve, hogy az a kávé tényleg nagyon erős lesz.


A nagynéném és a húgom a konyhában főztek halkan beszélgetve olyan irreleváns témákról, mint az időjárás vagy a tej szavatossági dátuma. Én addig leültem az étkezőasztalhoz és habár elvárható lett volna tőlem, hogy segítsek, nem tudtam rávenni magam. A kesernyés kávé és a gőzölgő reggeli illata töltötte meg a levegőt, amitől eszembe jutott, hogy tegnap délután óta nem ettem semmit. 


Mielőtt teljesen felfoghattam volna mindezt, a macskám elvonta a figyelmemet ahogy kecsesen felugrott elém az asztalra. A jelenléte jobb kedvre derített, és valószínüleg őt is az enyém, mert hozzádörgölőzött a kezemhez.


- Sicc! - hallottam Shi hangját, ahogy próbálta elhessegetni. A macska ráfújt, és mielőtt meg is karmolta volna, megfogtam és csak a bejárati ajtónál raktam le a földre.


- Nem fojthatnám meg...? - kérdezte fogcsikorgatva Shi miközben egy terítővel fedte le a macska eddigi helyét.


- Bukowskit ismerve előbb fojtana meg téged - jegyeztem meg.


- Én is attól tartok - sóhajtotta, majd visszament a konyhába tiszta tányérokért és evőeszközökért. Rávettem magam, hogy felálljak végre - legalább, hogy a kávémat elvegyem -, de Shi leintett.


- Legközelebb te szolgálsz ki engem, de most nyugodtan maradj ülve - mosolyodott el és elémrakott egy csészét tele a beígért fekete folyadékkal. 


- Jó. Viszont nem biztos, hogy ennyi elég lesz - méregettem a pohár tartalmát.


- Sokba fog ez neked kerülni - borzolta össze a vizes tincsekben összetapadó hajam. Amíg befejezte a terítést az utolsó cseppig megittam a kávét. A nagynéném ezután behozott egy edényt tele forró, tojásos rízzsel, aztán egy másikat párolt zöldségekkel. Mivel régóta nem ettünk hagyományos japán ételeket, főleg nem evőpálcikával, elég különös volt eltérni az amerikai szokásoktól. 


- Jó reggelt, már jobban érzed magad? - kérdezte udvariasan a nagynéném, miközben helyet foglalt a szemközti széken.


- Egy fokkal - bólintottam, és nem fűztem hozzá egyéb magyarázatot.
Csendben vártuk meg ameddig Shi is csatlakozik hozzánk két csésze zöldtea társaságában.


- Tessék, Akira-san - tette le az italt elé.


- Ez kedves tőled, köszönöm - mosolygott rá halványan. A sok felesleges udvariaskodás lefárasztott, így képtelen voltam kevésbé mogorva képet vágni. De Shi szigorú pillantást vetett rám, amivel belém is fojtotta az összes kikívánkozó megjegyzésemet aznap reggelre.


Csak a két rokonomat követve szedtem a rízsből és a zöldségből, majd egyszerre kezdtünk el enni miután mindenki jó étvágyat kívánt. Szokatlan jelenség volt, hogy egy időpontban ettünk és még a kínos csend is elmaradt Akira-san és Shi kérdései hatására. Habár nem kifejezetten lelkesített a téma, vagyis az iskola, amiről teljesen elfeledkeztem.


- És idén milyen tantárgyakat vettetek fel? - érdeklődött a nagynéném.


- Nagyjából ugyanazokat, de idén haladó matekra is megyek - felelte Shi miközben megpróbált felemelni egy répadarabot az evőpálcikák segítségével.


- Hisashi-kun?


- A szokásost - feleltem vállvonogatva. 
Nem sokkal később mindannyian befejeztük az evést, de már nem engedtem, hogy a húgom mosogasson el. Kikaptam kezeiből a tányérokat mielőtt nekikezdhetett volna. 


- Majd én megcsinálom - közöltem ellentmondást nem tűrő hangon.


- Ne nevettess. Te vagy másnapos és nem én, ha velem történik ilyesmi, te fogsz segíteni - ellenkezett mégis.


- Ajánlom, hogy ne történjen ilyesmi veled. És nem kell segédkezned, egyedül is megcsinálom - Ezzel a kijelentéssel lezártnak tekintettem a vitát.


- Ha ennyire akarod... - tette fel megadóan a kezét, majd egy szemforgatás után ki is csörtetett a konyhából. 


Feltűrtem az ingem ujját és megnyitottam a csapot. 
Próbáltam minél gyorsabban megtisztítani a tányérokat, majd megtörölni és a helyükre tenni. Ezzel végezve újból felmentem a szobámba, hogy kezdjek valamit az undorító, hullámos hajammal. Minden alkalommal nevetségesnek éreztem magam, amikor a hajvasalóval próbáltam egyenesítgetni egyenként a tincseim. Viszont ha nem tettem volna meg, hányinger keülgetett volna, ha csak véletlenül is láttam volna meg a tükörképem. Egyébként is nehezemre esett nap mint nap szembe találnom magam egy tükörrel anélkül, hogy összetörném.
Shi nevetése szakította meg a gondolatmenetem.


- Esküszöm rosszabb vagy, mint egy tinédzserlány, aki a fiúzós korszakát éli...


- Esküszöm megtanítalak kopogni - morogtam vissza, majd letettem a hajvasalót az asztalomra.


- Szóval nem jöhetek be? Félsz, hogy megtalálom a naplód? - gúnyolódott továbbra is.


- Nagyon viccesek vagyunk ma - fordultam meg, és már toltam is volna ki az ajtón, de megpillantottam egy bögre kávét a kezében. 


- Meg nagyon idegesek is. Tessék, ez talán lenyugtat. Bár nem Starbucks, szóval gáz lenne felrakni Instagramra... - vigyorodott el.


- Fogalmam sincs miről beszélsz, de a kávé jól esne - feleltem kissé értetlenül, és elvettem a bögrét.


- Pedig ezt minden tizenéves tudja. Hol élsz te, Nii-chan? - Shi még mindig remekül szórakozott rajtam, ami kezdett egyre inkább bosszantani.


- Mondtam, hogy ne hívj így - füstölögtem. - Egyáltalán, miért érsz rá ennyire? Hány óra van? 
Shi elővette mobilját a zsebéből.


- Rohadt életbe, tizenöt perc múlva csengetnek - szitkozódott. 


- Kurva jó - káromkodtam el magamat, azzal egy erőteljes mozdulattal kihúztam a hajvasalót a konnektorból.Habár valójában nem érdekelt volna, hogy mikor érünk be az iskolába, tudtam, hogy Shi meg akart maradni mintatanulónak, késés és egyéb kihágás nélkül. Ezért felkaptam a táskám, majd megvártam amíg ő is így tesz. Lerohantunk a lépcsőn, és útközben eltűntettem az aznapi koffeinadagom. Egy gyors köszönés után faképnél hagytuk Akira-sant.


Nem sokkal később a metró ajtajának nekiszorulva kapkodtunk levegőért. Úgy éreztem kiszakad a tüdőm, ami afféle önkínzó elégedettséggel töltött el. Talán az a sok szál cigaretta mégse ment hiába. 


Egy-két perccel csöngetés után futottunk be a tanterembe, és huszonkét szúrós tekintet szegeződött ránk.


- Elnézést a késésért - Shi hangja most egy védtelen egérre hasonlított, őzszemeivel alázatosan nézett a tanárra.


- Gondolom Miss és Mr. Hardwick ma reggel sokkal fontosabb dolgokkal volt elfoglalva, mint az iskola, nem igaz? Mindenesetre első nap még nem írok be késéseket, leülhetnek - A felsőbbrendű hangsúly és lekicsinylő pillantások automatikusan dühöt váltottak ki belőlem, ezért nem bírtam megállni, hogy ne grimaszoljak és valami pofátlannak bélyegzett visszaszólással illessem a férfit. 


- Így igaz. Egyébként Akamine a vezetéknevem, de valószínűleg maga is fontosabb dolgokkal foglalkozik mint a diákjai neve - jegyeztem meg, azzal hátat fordítottam, és levetettem magam egy üres székre. Mr. Smith felnyitotta a naplót, hogy ellenőrizze az igazamat, és miután megtette, gúnyosan megrándította a száját. Azután lassan felpillantott, tekintete rajtam állapodott meg. Kíváncsian néztem farkasszemet vele.


- Reméljük Mr. Akamine - hangsúlyozta ki a nevem - idén képes lesz a jó modor tanulását előrébb helyezni a fontossági rendjében, mint az ivászatot. 


Ha Shi -aki időközben szintén helyet foglalt az előttem lévő padban - nem fordult volna hátra és tátogta volna, hogy most rögtön fejezzem be, valószínűleg harsány nevetésben törtem volna ki. Hogy tartsam előrébbvalónak az udvariasságot az ivásnál? Hogyne. 


- Majd próbálkozom - feleltem végül egész fegyelmezetten. 


- Örömmel veszem tudomásul. Most pedig, ha senkinek sincs egyéb mondanivalója, kérem nyissák ki a tankönyvet az ismétlésnél - mondta Mr Smith, szeme sarkából engem méregetve. Viszont meglehetősen jó szórakozás volt a tanárok idegeivel játszani, úgyhogy nem különösebben zavart a tudat, hogy kiérdemeletem a figyelmét.


Az óra további részében nem találtam magamnak semmi más elfoglaltságot, mint a kezem firkálása. Ezért hirtelen keletkezett unalmamban az évfolyamtársaimat kezdtem tanulmányozni. Azokat a nárcisztikus tinédzsereket Manhattan felsőtízezréből, akiket mind arra ítéltek szüleik, hogy egy wall streeti felhőkarcolóban kössenek ki. Persze csak akkor, ha nem házasodnak össze valaki még gazdagabbal. Vagy amiről senki sem beszél, belefulladnak saját pénzük előnyeibe, esetleg mindet alkoholra és drogra pazarolják. 


Ennél jobban sosem tudtam megérteni ezeket a kölyköket, de ők sem tudtak engem és a húgomat. Távol maradtunk a gimnázium szociális életétől, és talán mindkettőnknek így volt a legjobb. Shit nem bántották a védelmem alatt, tőlem pedig megtartották a három lépés távolságot. A tanárokkal is hasonló kapcsolatot ápoltam, mivel hidegen hagyott a tanulás, a túlrajongott Ivy League egyetemek pedig annál inkább. Nem mellesleg gátlástalanul tettem megjegyzéseket minden nekem nem tetsző szóra, és kedvemre szegtem meg az iskola szabályait, mint például az egyenruha megfelelő viselését. 


Nem, így belegondolva a tanárok egész egyszerűen utálhattak. Kivéve talán az igazgató urat, aki a rossz húzásaim ellenére sem rúgott ki és mindig hagyott egy második esélyt hibáim kijavítására. Ezért nem is fogtam vissza magam, mert tudtam, hogy úgyis megúszok mindent. 


Persze ennek ellenére is moderálhattam volna magamat, esetleg próbálkozhattam volna a beilleszkedéssel ebbe az elit társaságba, de mivel rám és Shire kívülállóként tekintettek amióta csak átiratkoztunk ebbe az iskolába, szó sem lehetett róla. Más társadalmi nyelvet beszéltek mint mi, de annyit én is felfogtam, hogy könnyedén célpontokká válhattunk közöttük. Egyszerűen szerencsésebb volt elkülönülni, tekintélyt szerezni, és tudatni velük, hogy nem leszünk bábuk semelyik játékukban. Amúgy sem nekem jutott az eszembe, hogy fizetős magániskolába járjunk, hanem nagynénénk találta ki. Shi miatt pedig lenyeltem az összes ellenvetésemet az ötlettel szemben. Nem hagyhattam magára egy ilyen helyen, még akkor sem ha ki tudtam volna harcolni, hogy állami iskolába járjak. Viszont semmi sem változtatott a tényen, hogy rengeteggel tartoztam Akira-sannak, és ez az iskola csak ráadásként szerepelt azon a hosszú listán. Az egyetlen enyhítő körülmény az volt, hogy ő ragaszkodott ehhez az egészhez, én csak engedelmeskedtem. 


- Mr. Akamine kér plusz feladatot, ha már ennyire látványosan unatkozik? - zökkentett ki gondolataimból Mr. Smith, szemüvegét feljebb tolva orrán.


- Adjon nyugodtan, maximum nem csinálom meg - feleltem, de hangomat elnyomta az óra végét jelző csengő. Mivel eszembe jutott Shi előzetes figyelmeztetése, még örültem is, hogy nem hallotta meg az egyébként nem is rossz visszaszólásomat. Megvártam, amíg lehadarja a leckét, majd rögvest felkaptam a táskám és kisiettem a teremből Shivel a sarkamban. 


- Nem lehetne, hogy nem szólsz be egy tanárnak a tanév első öt percében? - kérdezte nagyot sóhajtva. 


- Ameddig ennyire felsőbbrendűnek hiszi magát, nem - jelentettem ki, miközben a lépcső felé sétáltunk, ahol a diákok két különböző irányból özönlöttek, mint egy vízesés habjai. Belevetettük magunkat a tömegbe.


- Istenem, ő egy tanár. Hadd gondolja már felsőbbrendűnek magát, ha többek között rajta is múlik a jövőd - forgatta meg a szemét. 


- Az nem kifogás - válaszoltam utat törve magunknak. 


- Igazából neked nem kéne visszaszólni, de ezt úgyis hiába mondom - szólt lemondó hangsúllyal, majd ránézett a telefonjára. - Most viszont maradt vagy két percem, hogy beérjek órára, szóval megyek.


- Jó. Majd később találkozunk - köszöntem el gyorsan, és leléptem az utolsó lépcsőfokról. Közben eszembe jutott, hogy nekem még át is kell öltöznöm, amit nem tudok megtenni egy másodperc alatt. Még intettem egyet a testvérem felé, és elindultam a földszintre épített nevetségesen nagy tornaterem irányába. Elhaladtam az aula néhány oszlopa mellett, amikor újra Shi hangjára lettem figyelmes.


- Hisashi! - A nevem hallatára ösztönösen felfigyeltem és kérdőn néztem rá.


- De menj is be órára - vigyorodott el, amire én csak kinyújtottam rá a nyelvem. 
Ahogy visszafordultam az öltözőkhöz, egy holtsápadt fiúra tévedt a tekintetem. A folyosó közepén állt, úgy meredve rám, mintha kísértet lennék. Holott pont ő nézett ki úgy, fakó bőr-és hajszínével, hatalamasra tágult világos szemeivel. Mégsem kelthetett félelmet senkiben, ahhoz túl törékenynek látszott.


Összeráncoltam a homlokom. Miért bámult rám ennyire megszeppenve? Még senkit sem látott ázsiai vonásokkal? Gondolom a szülei annyira elszigetelték a külvilágtól, hogy egy emberrel sem találkozhatott aki egy kicsit is eltért a számukra normálistól. Amúgy is sütött róla, hogy új diák. De a sok kellemetlen meglepetéstől, amit ez az iskola még tartogatott számára, biztos visszaszalad majd a magántanulók biztonságos kis világába. 


Ezzel meg is magyarázva a fiú rémületét, futva siettem be a férfiöltözőbe.