Altatódal 3. fejezet

nővérem csodaszép rajzai a fiaimról és lányomról

"úgy repedünk szét mint üveggömb a ház falán
csak a halál marad az egyetlen ami nem talán
a semmiből a semmibe a semmiről a semminek"

elefánt - folyó

Ebben a fejezetben a harmadik főszereplőnk is kap egy kis rivaldafényt.

3.fejezet
Egyetlen

Shika

Csengettek.
Körülöttem az utolsó pár, még a folyosón lézengő diák is fejvesztve rohant az órájára, csak egyetlen fiú maradt ott, halálra várt arccal. Habár alig két méterre volt tőlem a tanterem ajtaja, valamiféle kényszert éreztem, hogy mégis a fiút válasszam a tanulás helyett. A lábaim automatikusan felé indultak meg. Ahogy közelebb értem hozzá, észrevettem, hogy remegett, ezüstszőke tincseivel takart homlokáról csorgott a verejték. Az oldaltáskája pántját szorongatta, és a semmibe meredve álldogált a terem közepén, nyílegyenest magára vonva a figyelmet. Szinte kapkodta a levegőt, de nem mozdult, a tehetetlenség, rémület és hitetlenség árnyalatait sugározta minden apró mozzanata, taglejtése, arcrándulása. 

Annyira zaklatottnak tűnt, hogy nem bírtam nem segíteni rajta. Főleg, hogy a saját bőrömön tapasztalhattam efféle rosszulléteket, és minden tagom irtózott az átélésüktől. Ez a fiú most a tükröm volt, azt mutatva milyen lehetek én is hasonló helyzetben. Gyenge, elveszett, halálfélelemmel teli. Megráztam a fejem, mielőtt túl sok emlék tolult volna a gondolataim kereszttüzébe, és rendíthetetlen magabiztossággal odaléptem a fiú mellé.

- Minden oké? - kérdeztem nemes egyszerűséggel, megveregetve a hátát. Ugyanis nevetségesen alacsony termetemmel csak ezt a részét érhettem fel a nálam vagy húsz centivel magasabb fiúnak.  Aki nem válaszolt, csak megrázkódott és lassan felém fordította a tekintetét. Hátrált  pár lépést, és lerítt róla, hogy őrültnek hisz. Viszont engem nem lehetett ilyen könnyedén eltántorítani, és nem is azért választottam őt egy óra helyett, hogy hetekig nézzük egymást tétlenül, így hát megragadtam a csuklóját. Egy pillanatig azt hittem nyomban felveszi a nyúlcipőt, de egész egyszerűen lemerevedett. Már a bőre felszínén is lehetett érezni a vére heves áramlását. Megpróbáltam leültetni, tulajdonképpen letaszítgatni egy közeli padra. Engedelmesen helyet foglalt az ülőalkalmatosságon, de még mindig a megütközés és a félelem vegyesével az arcán bámult rám. Levetettem magam mellé, és akármilyen kárörvendőnek is tűnhetett, elvigyorodtam a félénkségét látván.

- Tudod, nem mindenki ilyen őrült errefelé, mint én - magyaráztam lelkesen. - A legtöbben mélységesen unalmasak, és még az egyenruhát sem díszítik ki.
Még mindig nem kaptam más választ, mint elhűlő pillantásokat.

- De te egy igazi lázadó vagy. Ki hordana kék csokornyakkendőt az általános fekete nyakkendő helyett? És ha jól látom, még nadrágtartód is van. Te vagy a fiú énem, mindig is ilyen szemtelenül klasszul akartam kinézni! 
Úgy tűnt lassan beválik a módszerem, kezdtek ellazulni az arcvonásai és még talán egy halvány szájrándulás, azaz mosolyszerűség is kitellett tőle. 

- Köszönöm - szólalt meg most először, hangja erőtlenül és bágyadtan csengett.

- Nem lehet mindenki olyan különleges, mint mi - borzoltam össze a haját kedvesen. - Ezek itt mind, mind átlagosak. Az átlagos unalmas.

- És mitől leszünk nem átlagosak? - kérdezett vissza végre egy rendes, hosszú mondatban.

- Tudtam, tudtam, hogy tudsz beszélni! - ujjongtam, és még fel is álltam örömömben. - Az egész pofonegyszerű. Ha nem próbálkozol annak lenni. Csak szarsz bele a világba, és élvezed.
Meghökkent a szóhasználatra, de aztán elnevette magát, és már a szín is kezdett visszatérni az arcába. 

- Te tényleg rendkívül különleges vagy - felelte komolyan. 

  - Basszus, a végén még elpirulok - csaptam rá a vállára, és ezúttal el se húzódott. - Tényleg, szomjas vagy? Most az egyszer nem csak lázadók, de igazi gengszterek is lehetünk. Veszek neked egy koffeines kávét, és kirúgunk a hámból.
Habozott.

- Nem kellene órára mennünk...? 

- A kávé után elmész az orvosiba, én meg megyek órára. Na jössz? - nyújtottam felé a kezem.
Félénken bólintott egyet, majd óvatosan, hosszú hezitálást követően megfogta a kezemet, és feltápászkodott. 

Belékaroltam, hogy kihúzva magunkat, büszkén menetelhessünk végig a folyosón, egészen az automatáig. A szerkezet előtt előhúztam a pénztárcámat - nem tudom mire vélhette a rajta díszelgő vérben ázó babafejet - és vettem neki egy  eszpresszót dupla cukorral, mert elmondása szerint a fekete ihatatlan keserű lötty, amivel egyet is értettem. Jómódú úrfihoz illően azonban nem fogadhatta el szívélyes meghívásomat, így rámtukmálta azt a pár centet amennyibe a beruházás került. Azután egy-két mondat erejéig tudtam vele kommunikálni, mert már az elején szembesültem vele, hogy nem egy bőbeszédű típus. 

- Egyébként hányadikos is vagy? - kérdeztem miközben az orvosi ajtaja felé igyekeztünk.
Némi tűnődés után válaszolt, miután ivott néhány kortyot a kávéból.

- Tizenegyedikes, de valójában végzősnek kellene lennem.

- Tehát évfolyamtársak vagyunk! - vigyorodtam el. - Ráadásul új vagy! Sajnálom, de ez esetben nincs más választásod, el kell hogy kísérjelek a titkárságra.

- Te leszel a patrónusom? - mosolygott vissza, majd egy hajtásra ki is ürítette a műanyagpoharat.

- Ja, hátha összefutsz egy-két dementorral útközben - kacsintottam rá. - Akkor áll az alku? Ugyanitt, óra után?
Hevesen bólogatással válaszolt.

- Jut eszembe, még be sem mutatkoztam! Shika Hardwick vagyok - hajoltam meg mélyen, ami valami berögződött szokás volt bennem. - A Shika pedig pont őzet jelent japánul, ilyen alapon pedig lehetnék a patrónusod... De a lényeg, hogy ha mégse jönnék érted óra után, ezen a néven keressenek a bérgyilkosaid.

- Cory Scarcliffe, és maximum a macskámat küldöm rád. A patrónusomra, egyben lány énemre vigyáznom kell - nyújtotta felém a kezét, el-elnevetve magát. A meghajláson fent sem akadt.

- Te jó ég, ne mondj ilyet. Van egy őrült macskánk otthon, aki többször is meg akart ölni. Mondjuk nem tagadom, én is őt.

- Az én macskám azért jóval visszahúzódóbb. Ki se lehet kergetni őt az ágy alól - nyugtatott meg, de félelmetes állatfajnak ismertem a macskákat, hiszen az oroszlán egy rokonaként sosem lehet bennük megbízni. Persze képesek a kedvességre, de Hisashi is tud az lenni. Egyszer egy évben, karácsonykor. Mármint akkor pont nem, gyűlölete miatt az összes szeretetteljes ünnep iránt.

- De nem tudhatod mit rejteget félénk álarca alatt - feleltem sejtelmesen. 

- Camus a légynek sem ártana - rázta a fejét, tűntetőlegesen jól mulatva.

- Camus? Egy irodalom fanatikussal akadt dolgom? - tettem fel a költői kérdést. 

- Hát ha a világ-és amerikai irodalom órák felvevése erről árulkodik, akkor igen - erősítette meg.
- Köszönöm! Végre valódi intellektualitás ebben az iskolában! - lelkendeztem, megrázva a vállát. Ez is egy vicces próbálkozásnak tűnhetett, tekintve a magasságom.

  - Nem hiszem, hogy olyan ritka volna ez... - igazította meg a csokornyakkendőjét zavartan.

  - Meglepődnél - mondtam magabiztosan, majd megfogtam Cory csúklóját, és ránéztem a karórájára, amely valami kifürkészhetetlen, valószínűleg méregdrága szerkezet volt. - Azt a rohadt... eléggé elbeszélgettük az időt. 
 

 - Valóban, nem is szeretnélek tovább feltartani, elnézést - szabadkozott.

  - Hagyjuk már, szíves örömest - legyintettem türelmetlenül. - Akkor ugyanitt, szünetben?

  - Rendben - egyezett bele. Intett egyet tétován, majd még mielőtt belépett volna az orvosiba, kidobta a kávéspoharat.
Én pedig túlhevülve az izgatottságtól tértem vissza az órámra, és persze egy szót sem fogtam fel a tanár magyarázatából.
* * *
Cory feszengve köszöntött, tekintetét felváltva a termekből kitömörülő diákseregre, majd a földre szegezve, ahogy az orvosi ajtajától elindultunk a titkárság felé.

- Na? Kaptál valami világmegváltó tanácsot? - érdeklődtem, miközben rátámaszkodtam a vállára. Már amennyire képes voltam rá fizikailag.

- Semmi különöset - hárította a témát nem túl ügyesen, de úgy éreztem ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy a lelki épségéről faggassam, így hát jó patrónushoz híven csak bólogattam és mosolyogtam. 

Ezután csak csendben szántottuk végig cipőinkkel a lépcsőket, kikerülgetve a termekből kiözönlő diákseregletet. Nem számítottam Corytól egy beszélgetés kezdeményezésére, úgyhogy már bele is vágtam volna az iskolával kapcsolatban mindenféle ínyencség mesélésébe, de legnagyobb meglepetésemre megelőzött.

- Milyen tantárgyakat vettél fel? Boldoggá tenne, ha ismernék valakit az órákon.
Be kellett harapnom a számat, hogy ne nevessek fel erre a jómodortól csöpögő szóhasználatra.

- Haladó matek, világirodalom, francia, varrás, meg még néhány dolog, ami érdekesnek tűnik - daráltam le, miközben feltörni vágyó kacajomat egy vigyorrá zaboláztam. 

- Ezek közül mindent felvettem a varráson kívül - válaszolta felcsillanó szemmel.

- Te vettél fel haladó matekot? - dülledt ki a szemem kétszeresére. - Akkor nem csak én vagyok ilyen elvetemült! Mi vett rá erre a bátor tettre?

Kínos, tabu téma. Sütött Coryról, hogy nem szívesen felel erre a kérdésre. Beletúrt a hajába, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek.

  - Bankár leszek, úgyhogy muszáj volt felvennem. Ahogy az üzleti meg a gazdasággal foglalkozó órákat is - mondta, mintha éppen egy betanult szövegből felelt volna, arca pedig leginkább egy fehérre mosott lepedőre emlékeztetett.

- Akkor csak én vagyok ilyen tanácstalan? - kérdeztem színpadias szomorúsággal. Még nem létező könnyeket is törölgettem. 

- Biztos megtalálod majd a számodra megfelelő munkát - szólt tagoltan, érzelemmentesen, a sötétbarna bőrtáskája pántját rángatva. Gyorsítani kezdett a tempón, és még csak felém se sandított, robotikus mozdulatokkal rótta a folyosót. Le is kellett szakadnom tőle, azaz a karjától.

-  Hé, tudod egyáltalán merre kell menni? - állítottam meg. Megtorpant, és bocsánatért esedező pillantásokkal illetett.

- Ne haragudj! - kezdte rámhalmozni udvariasságát. Nem ítéltem származás alapján soha - főleg hogy jómagam is féljapán, félamerikai (azaz ki tudja mi valójában) voltam-, de Coryt olyan sztereotipikus britnek ismertem meg, hogy az már félelmetes. Esküszöm, még a teafűtől is bocsánatot kérhetett, amiért forró vízbe teszi.

- Csak megjegyeztem - vonogattam a vállamat. - Nézd, már ott is van a folyosó végén! Elkísérjelek?

- Nem fontos - rázta a fejét hogy azért a maradék büszkeségét megtarthassa. 

- Megvárlak az ajtó előtt, oké? - kérdeztem, de már húztam is magammal a csuklójánál fogva.

- Rendben -  bólintott nagyot nyelve. Amikor a bejárathoz érkeztünk, kitártam az ajtót, és kicsit meglöktem Cory hátát, mert magától nem hiszem hogy belépett volna. Kicsit nyugtalanul intézkedett, ahogy az ajtófélfának dőlve láttam. De a titkár bátorítóan nézett felé, és még az órarendjét is lefénymásolta, miután Cory aláírt minden fontos iratot.

Gyors köszönés után távoztunk, én pedig rögtön kikaptam Cory kezéből az órarendjét.

- Angol irodalom - sóhajtottam fel boldogan. - Ha világirodalomra is feliratkoztál, imádni fogod. Ha meg nem, tudlak szórakoztatni, mivel nekem is pont most van órám.

- Valószínűleg kedvelni fogom, de azért az ajánlatodat is figyelembe veszem - mondta azzal a gyönyörű akcentusával, ami zene volt füleimnek.

- Akár lehet mindkettő egyszerre! Apropó, körbevezesselek következő szünetben? A tanárok követelményeit is...

- Nem kell - vágott közbe Cory. Meglepetten néztem fel rá. - Ami azt illeti, már jártam régebben ebbe az iskolába, csak vissza kellett költöznünk Angliába. A szüleim rengeteget dolgoznak.

- Ja, és akkor egyébként végzős lennél, csak a rendszer miatt csúsztatsz egy évet? 

- Pontosan - helyeselt a kérdésemre.
Ezután inkább nem faggattam tovább, habár rettentően érdekelt, hogy Hisashival járt-e egy évfolyamba régebben. Nem kérdeztem meg, mert túl sokat kellett volna magyaráznom olyan dolgokról, amelyeket szívem szerint mélyen elástam volna magamban, de mindvégig ott lapultak a tudatomban, és kísértettek minden nap, minden éjjel.

***

Coryval későn estünk be az órára, loholva, fulladozva, de még a tanárnő előtt, aki alig egy perc múlva toppant be. Két egymás melletti, számomra megszokott, talán tölgyfából készített iskolapadban jutott helyünk, sajnos elég közel a tanári asztalhoz. Viszont miközben új anyagot vettünk - habár érdekeset - egy füzetemből kitépett lapon folytattuk a társalgást, én pedig annyira fellelkesültnek, pezsgőnek és frissnek éreztem magam a gondolattól, hogy végre lehet kapcsolatom egy diáktársammal Hisashin kívül, hogy egész végig oda se tudtam figyelni a tanárnőre - akármilyen izgalmas információt hozott fel, amelyről még nem hallottam. Csak néhány kulcsszót írtam le, és habár Cory valóban megpróbálkozott a jegyzeteléssel, egy idő után feladta, és az egyre telibb papírlap tartalmának szentelte figyelmét. 

Persze ezzel mindkettőnk bajba került, ugyanis én nem kerültem senkivel beszélőviszonyba az itt töltött időm alatt, ő pedig nem ismert senkit ebből az évfolyamból, ezért még a házi feladatot is megdobtuk extra munkával otthonra. Mert nem szándékoztam rontani semelyik tantárgyból, irodalomból pláne nem, a tanárnő egyik kedvenc diákjaként. És Cory esélyeit sem akartam elrontani, csak felpörögtem, méghozzá jobban, mint valaha. Én, aki mindig síri csendben, horrorfilmbe illő, sötét és borongó tekintettel meredtem a táblára - természetesen a hátsó sorban lóbálva a (szánalmasan rövid) lábam, szorgalmasan jegyezve a tanár szavait - ,most mosolyogtam, élénken, vidáman, fittyet hányva a tanulásra, ráadásul levelezve egy alig ismert fiúval. 

A csengő hangja, majd egy óvatos, heveny bökés a vállamon zökkentett ki a gondolatmenetemből, így rögvest a padtársam felé forgattam a fejem. Mögöttünk már tanulók egész sorfala özönlött a bejárathoz. 

- Tedd el - tátogta  rémülten. Még a vér is kiszaladt az arcából.
Nem reagálok gyorsan. Újabb önismereti tény, megjegyzésre várva.

- Miss Hardwick új barátot szerzett? - emelte fel kedvenc tanárnőm a levelezésünk színhelyét,  az én méretemhez igazodott apró, zsúfolt betűim és Cory hosszúkás, dőlt írását silabizálva. 

Hebegtem, dadogtam, és igazgattam engem függönyként takaró hajamat, mintha amögé elbújhatnék. Holott nem is lett volna okom az aggodalomra, mert miután egy idegölő, megizzasztó percig olvasott, Miss Lyon szélesen elmosolyodott. 

- Lehet, hogy érdemes lenne járnotok a szakkörömre - Azzal bátorítóan rápillantott először Coryra, majd rám, és visszatette elém a kitépett füzetlapot. 

Amint elhagyta a termet, összenéztünk, és hatalmasat sóhajtva, immár megkönnyebbült szívvel pakoltuk el a tanszereinket, és nevettünk magunkon az általános iskolás hozzáállásunkkal egyetemben. Levelezni az órán, méghozzá, úgy, hogy rajtakap a tanár... 
Nem emlékeztem, hogy valaha is tettem ilyet, és nem hittem volna, hogy fogok.

Viszont abban hittem, ráadásul egyre jobban, hogy Miss Lyon kérdésére egyszer tudok igennel felelni. 

* * *

- Hogy ne várjalak meg?

Hisashival a férfi mosdó bejáratánál álltunk, teljesen eltorlaszolva az utat a többi fiú számára, akik esetleg igénybe kívánták venni a helyiséget, persze jogosan. A bátyám viszont nem az a személy volt, akit ez meghatott volna, szemérmetlenül tartotta fel a forgalmat, éles, fenyegető szemeivel engem vizslatva.
- Gondoltam úgyis fáradt vagy és másnapos, nem lesz semmi bajom, ha egyedül megyek haza - feleltem nemes egyszerűséggel, a vállamat vonogatva.

- Meg tudlak várni - ellenkezett a fejét rázva, de aztán fel is szisszent a fájdalomtól, és a halántékára tapasztotta kezét.

- Ne játsszuk ezt, Hisashi, látom, hogy rosszul vagy - sóhajtottam fel, de ő továbbra is habozott, osztott, szorzott, míg végül csak beadta a derekát. 

- Most az egyszer, de vigyázz magadra.

- Nem vagyok ötéves - morogtam vissza. - Már az is elég szánalmas, hogy engedélyt kell kérnem...

Hisashi rámvetülő, dühtől izzó tekintete talán azt akarta közölni velem, hogy hálátlan vagyok, amiért a kedvességét így köszönöm meg. Azonban ő nem kedves, hanem egyszerűen beteges módon vigyázott rám, ami olykor halálra irritált. Feltehetőleg ő sem jókedvéből tett így, de én sem szívesen hagytam, hogy rámerőszakolja az akaratát. 

- Hé, nem lehetne, hogy elálljatok az útból...? - bökte meg a vállam óvatosan egy bátrabb fiú, akinek valószínűleg sürgős dolga volt, és elege lett a szokásától eltérően zsúfolt bejáratú mellékhelyiség előtti várakozásból. Talán harmadikként próbálkozott a bejutással, a másik két szerencsétlen fiú nagy sóhajok közepette inkább a második emeleti mosdót vette igénybe ehelyett, gondolom mert tudták, az én elég rossz természetű, sötét aurájú bátyámmal lehetetlen szót érteni. Rólam pedig tudták, hogy a húga vagyok, akivel sülve-főve együttvan, de még mindig kevésbé tűntem veszélyesnek. Nem is sejtették, hogy Hisashit is földre kényszeríthettem...

- Hisashi? - vontam fel a szemöldököm, utalva arra, hogy menjen arrébb. Mintha óriási szívességet tenne, színpadias sóhajjal kilépett a folyosóra, mire a srác megkönnyebbülve futott a fülkékhez. 

- Figyelj, most mennem kell, találkozunk otthon - próbáltam elszabadulni tőle, ami sikerülni is látszott.

Némi gondolkodás után rá is bólintott, én pedig felvillanyozva integettem, és siettem is vissza az ebédlőbe, hogy megtaláljam Cory. Nem esett nehezemre kiszúrni, hiszen mindegyik asztalnál minimum ketten ültek, kivéve ahol ő talált helyet. Gondolataiba mélyedve piszkálta villájával az előtte gőzölgő párolt zöldséget, mintha teljesen elment volna az étvágya tőle. Holott valóban finom ételt kaptunk a menzán, elég egészségeset is, hogy minden szülő kérelmének eleget tegyen.

Megjegyezve a fiú asztalának helyét, beálltam a sor végére, hogy még a szünet vége előtt jutassak valamit a szervezetembe. Egy kis forró tésztával tértem vissza, desszertnek pedig brownie-t tettem a tálcámra. Cory csak akkor zökkent ki elmerengéséből, amikor lehuppantam a mellette lévő székre.

- Megjöttem! Bocs, hogy ennyit kellett várnod rám - szabadkoztam, fel is tekerve a tésztát a villámra. 

- Semmi gond, nem tartott sokáig - hazudta kedvesen, pedig azért beletelhetett némi időbe, amíg sikerült Hisashit meggyőznöm. Főleg, hogy erről ő semmit sem tudott, azt mondtam neki, hogy ki kellett mennem a mosdóba. 

- Amúgy te merrefelé mész haza? Jó, mondjuk hülyeség ezt megkérdeznem, úgysem metróval mész - legyintettem lemondóan. A ruháiról is lerítt, hogy gazdag, ráadásul fizetős magániskolába milliók birtoklása nélkül maximum ösztöndíjjal vehették volna fel. Valószínűleg jön érte sofőr, ahogy itt szinte mindenkiért rajtam és a bátyámon kívül. 

- Ma pont metróval megyek - felelte boldogan. - És az Upper East Side felé.
Tehát mégis megérte hazaküldeni Hisashit.

- Én meg Brooklyn Heights-hez, úgyhogy ugyanaz metróvonal! De tudom, nagyon gáz Brooklynban lakni, tökre nem kifinomult meg ilyenek, szóval nyugodtan ejthetsz a menőbb srácokért - törölgettem színpadiasan a szememet, de a vigyort a szemfestékemmel ellentétben nem tudtam letörölni az arcomról. 

- Dehogyis! Én az igazat megvallva gyűlölöm Manhattant - vette halkabbra a hangját. - Kikészít ez a felesleges fényűzés. Habár az Art Deco épületek csodaszépek.

- Ó, te áruló! - suttogtam visszafojtott nevetéssel, kicsit közelebb hajolva hozzá. - Poént félretéve, nekem se a kedvencem.

- Brooklyn mindig szimpatikusabb volt számomra. Tényleg sok a tűzlépcsős ház? - érdeklődött felkönyökölve az asztalra.

- Te nagyon odavagy az építészetért, mi? - vigyorogtam rá. - De igen, tényleg sok. Én is olyanban lakom. Majd egyszer megnézheted.

- Komolyan? 

- Persze,  simán. Nem a bélyeggyűjteményem fogom mutogatni, ha érted mire célzok...
Cory mélyvörösebb lett, mint a vámpíros behatást keltő bordó rúzsom.
Majdnem jóízű kacaj hagyta el a számat, de helyette beharaptam azt.
És akkor csend. Hosszú, kellemetlen csend. Főként a zavart Cory számára. Csak az evőeszközök összeütközése hallatszott, meg a diákok összefolyó, morajló beszélgetése.

- Mit gondolsz, érdemes lenne csatlakozni a tanárnő szakköréhez? - szólalt meg óvatosan percek múltán.

- Az attól függ, hogy szoktál-e, vagy szeretsz-e írni - feleltem már a brownie-ból törve egy darabot. 

- Nos, olykor írok egy-két verset vagy novellát - tűnődött el, tekintetét le sem véve a tányéráról.

- Tényleg? Én is, de én egy regénnyel is próbálkozom, habár elég kezdetleges - magyaráztam. 

- Egyszer majd megmutatod? 

- Hát... Ha bírod az apokaliptikus történeteket egy kis homoszexualitással megspékelve, már hozom is.

A fiú megint fülig pirult, és elhallgatott.

- Nyugi, nincs benne semmi durva. Mármint szószerint leírva nincs... 
Ekkor köhögőrohamot váltottam ki belőle. 

- Szerintem beszéljünk másról - hárítottam el a témát még éppen idejében. A főszereplő szerelmi életének megvitatására valószínűleg nem ő volt a megfelelő személy.

  - Nem, nyugodtan mesélj róla - nyelt nagyot, és törölgette az izzadságtól gyöngyöző homlokát. 

- Bátor egy srác vagy - dicsértem meg, majd miután váltottunk egy-két szót a történet cselekményéről (nem akartam tovább sztresszelni őt) befejeztük az ebédet, s már csak néhány órát kellett kibírni, indulhattunk is haza. Habár alapjáraton nem utáltam az iskolát, sőt, már kiskorom óta éltanuló voltam, most egyszerűen nem tudtam ülni egy helyben, és trigonometrikus egyenleteket csinálni haladó matematika órán. 

A szó szoros értelmében mániákus jókedvvel töltött el az érzés, hogy büntetlenül ápolhattam jó kapcsolatot egy diáktársammal, anélkül hogy a bátyám beleszólt volna. Az a fullasztó, szinte égető jókedv árasztott el, mint amikor általános iskolásként találtam magamnak néhány játszótársat. Vagy amikor egy vadonatúj játékkal ajándékoztak meg, amire már úgy vártam.
Erőteljesen megráztam a fejemet. Kezdtem végérvényesen is túlpörögni.

- Jössz? - kérdezte Cory, amikor fojtogató percek múltán vége lett az utolsó óránknak, és én még mindig a füzetemre meredve ültem a padban.

  - Persze, persze - kaptam észbe, és kezdtem elpakolni a plüss, kissé megviselt, Totorós táskámba. Láttam a szemem sarkából, hogy a fiú is azt fixírozza.

- Tényleg, meg akartam... - kezdte, de félbeszakítottam.

- Kérdezni, hogy mi ez a figura? - fejeztem be helyette a mondatot.

- Nem, pont hogy ismerem. Egy Hayao Miyazaki filmből van, nem igaz? 

- Imádlak - karoltam belé vigyorogva, habár kissé zavarba is hozva őt. Egyébként tőle ez nem volt szokatlan.

Karöltve hagytuk az iskolát, majd sétáltunk végig a lebetonozott manhattani utcákon, melyeket körös-körül felhőkarcolókkal, híres butikokkal és makulátlan állapotban lévő lakóházakkal szegélyezték. Az utakat számtalan öltönyös, aktatáskás férfi, nevetgélő egyenruhás diák és kiskosztümös hölgy rótta, s velük párhuzamosan az a sok-sok színes hajú, egyedi öltözetű, különböző szubkultúrákat követő ember, akik számomra sokkal otthonosabbá tették New Yorkot, és már kevésbé vettem észre azt a hihetetlen nagy távolságot közte és Japán között.

Amikor megérkeztünk az aluljáróhoz, elengedtem Coryt, hogy ne foglaljuk el az egész lépcsőt. Ezután jöttem rá, hogy a fiúnak halvány fogalma sincs a metró használatáról, ezért megmutattam neki, hogyan kell a kártyáját használni, és melyik járattal, melyik irányba kell mennie. Azért kissé megbotránkoztam azon, hogy a szülei úgy engedték el otthonról, hogy nem is tájékoztatták a new yorki tömegközlekedés menetéről. Még szerencse, hogy vele mentem, különben sokkal rosszabbul is járhatott volna, például ha Bronxban köt ki. Viszont nem akartam a szüleiről beszélni, még kimondani is nehezemre esett ezt a mások számára olyan egyszerű szót. Még akkor is, ha az övéi felől érdeklődtem, és nem az enyémekről kellett társalognom. Ezért inkább a saját gondolataimat is elterelve, az általunk ismert filmekről kezdtem csevegni, könnyedén és feszélytelenül, azt a benyomást keltve, hogy minden nap így teszek.
Cory jó pár megállóval előttem szállt le, így könnyes búcsút vettünk - valójában idiótán vigyorogva integettünk -, majd ő a 5th Avenue-n haladt tovább, én meg a metróval.

Hátradőltem az ülésen, és behunyt szemekkel vártam, hogy megérkezzem. Felelőtlennek és szabadnak éreztem magam abban a percben, teljesen egyedül, Hisashi nélkül utazgatva, csak azután, hogy egy újdonsült évfolyamtársamat ismertem meg, akiről a bátyám mit sem tudott.
Ekkor tudatosult bennem hogy ez mennyire szánalmas.

Hisashi amióta New Yorkba költöztünk beteges módon védelmezett, amibe beletartozott az is, hogy nem engedett barátkozni még az iskolán belül sem. Például amikor ajándékot kaptam a szülinapomra egy fiútól, az illető egyik napról a másikra kerülni kezdett. És nem hittem, hogy hirtelen elvesztette a szimpátiáját velem szemben, mert aki még a szülinapomat is megjegyzi, az nyilván keresi tovább a társaságomat is. Egyszóval egyértelműen Hisashi akadályozta meg első new yorki barátságom kialakulását. Így persze már senki sem közeledett hozzám, én pedig nem közeledhettem senkihez. Elhíresültem, mint Hisashi, a pszichopata húga. Holott a bátyám minden volt, csak nem pszichopata.

Viszont ezúttal Coryt nem ismerte, és Cory sem őt, ami azt jelentette, hogy volt lehetőségem elrejteni a fiút szemei elől. Szóval muszáj volt kitalálnom erre egy haditervet.
De hogy milyet, arról fogalmam sem volt.