And the great big void inside us opens up
And I really wish that you could help
But my head is like a carousel
And I'm going round in circles
I'm going round in circles"
bmth - happy song
Cory szenvedése, barátkozások, dráma dráma hátán(mert Hisashi egy drámakirálynő) és Shi a kávézóban.
Cory szenvedése, barátkozások, dráma dráma hátán
4.fejezet
Balszerencsémre
Cory
A metró egyik kapaszkodójához lapítva álltam az embertömegben, és vártam, hogy egy talpalatnyi hely képződjön mellettem, mivel balról egy aktatáska, jobbról egy esernyő vájt az oldalamba. Így, két ember közé ékelődve próbáltam megtartani az egyensúlyom, és nem a tőlem nem messze ülő öregember ölében landolni. A tömegközlekedést még szoknom kellett, főképp az állandó kellemetlen izzadságszagot, azt hogy ismeretlen emberek mellé, mögé vagy elé kellett préselődnöm, ha nem találtam szabad ülőhelyet. Ezt az undort viszont leküzdöttem magamban, mivel tudtam, hogy csak így futhatok össze Shivel.
Egyfolytában nyújtogattam a nyakamat, hogy esetleg kiszúrjam őt, de az a fodrozódó embertenger nem engedett egy centiméterrel sem távolabb a jármű bejáratától. Ezért megvártam, amíg levegőt is kapok, és hangos bocsánatkérések közepette vergődtem át egy kevésbé zsúfolt helyre. Többször majdnem ráestem egy-egy szerencsétlen utasra, akik közül sokan - főleg a turisták - morgolódva adták tudomásomra nemtetszésüket, de akadt néhány bátorítóan mosolygó egyén is.
Végül gyorsan emelkedő és süllyedő mellkassal értem egy valamivel üresebb csomópontot, ahol találtam egy használaton kívüli kapaszkodót, és egy helyet, ahol hátradőlhettem. Végre alkalmam nyílt tüzetesebben szemügyre venni az itt tartózkodó személyeket. Ahogy Londonban is, a metró telis-tele különböző szubkultúrákat képviselő emberekkel, akiknek már a ruhát is egy-egy művészeti alkotásnak lehetett hívni; ugyanakkor kevésbé szimpatikus, kissé ijesztő, zord tekintetű egyének is megfértek, talán a város kevésbé tehetős negyedeiből; láttam még turisták egész garmadáját, úgymond hétköznapi, feltehetőleg helybeli polgárokat, azoknak a gyerekeit és természetesen iskolába igyekvő diákokat az egész káoszba fulladó kulturális olvasztótégely tetejébe.
Engem jelenleg az utolsó kategória érdekelt a legjobban, úgyhogy fürkészni kezdtem az egyenruhás tanulókat. Shit kiszúrni nem esett nehezemre, a derékig érő, dús hajzuhatagával, feltűnően alacsony termetével és a karján sorakozó megannyi szegecses karkötővel.
Már meg is próbáltam volna átsodorni magam hozzá, a boldogság hevében, de még időben rájöttem, hogy Shi nem egymagában utazott, hanem valakivel beszélgetett, akinek csak a felsőtestét lehetett látni, amikor a lány arcára összpontosítottam. Tekintetemet óvatlanul az illető felé irányítottam, és ahogy eljutott a tudatomig az ismert személy arcképe, a szívem kihagyott néhány dobbanást, utána pedig eszeveszetten pótolta a hiányát. Hirtelenjében a metró még zsúfoltabbnak tűnt, én pedig még kisebbnek, támolyogva hátráltam vissza kiindulópontomhoz, ám egy hatalmas fékezésnek hála a földön kötöttem ki. A testem felett egy menekülésre hívó kényszer vette át az uralmat, egész testemben remegtem, az emberek összevisszasága elmosódott előttem, és óriási, fekete pontok cikáztak az imént még tiszta, reggeli levegőben. Aprónak és nyárfalevél vékonynak éreztem magam a hatalmas és kopár valóságban. A lábaim meginogtak, ahányszor fel akartam tápászkodni. Mintha egy tenger mélyére estem volna, láncokra verve, esdekelve próbálva felúszni a partig, holott nyilvánvalóan nincs menekvés.
Éreztem, hogy valaki mégis felrángat a felszínre, én pedig levegőhöz jutok. Egy köszönömöt motyogtam, majd bele sem gondolva, hogy melyik megállónál fékezett le jármű, kitámolyogtam belőle. Lerogytam egy kosztól ragadó padra, és arcomat a kezembe temettem. Több ezer kérdés visszhangzott a fejembe, egyre hangosabban követelőzve válaszért, de csak ültem ott a new yorki forgatagban, mint egy rakás szerencsétlenség, és fogódzkodtam a pad karfájába, mintha még mindig a metrón lennék. Szédelegve próbáltam rávenni magam a funkcionálásra, és kilábalni az önsajnálatból.
Hagyd abba, te szánalmas elkényeztetett kis-
Megráztam a fejem, és minden erőmet és a férfiasságom utolsó szikráit bevetve feltápászkodtam. Félretettem azt a rengeteg felhalmozott kétséget, és megnéztem egy utcára kitett térképet, miszerint az iskola előtt egy megállóval szálltam le. Megkönnyebbült sóhaj kíséretében léptem fel a következő járatra. Csak nehézségek árán voltam képes fenntartani a tökéletes lelkiállapot álcáját, és legszívesebben megpofoztam volna magam vagy tízszer a szánalmasan gyenge viselkedésemért. Egy egyszerű fiú látványa csak nem készíthet ki
ennyire...
Nem készíthetne ki, hacsak nem arról a fiúról lenne szó, aki marionett bábúként vetett az osztály vadjai elé, tálcán kínálva.
Persze, mert a tízéves kisfiúk belegondolnak a cselekedeteikbe.
De ő nem csak játszott, hanem tudatosan tiport a földig.
Igen, tudatosan. Hitegesd csak magad ezzel.
Sóhajtva léptem ki a járműből. Ezután elcaplattam az aluljáróból, és eltettem a metrókártyám,így már csak egy öt-tíz perces séta választott el úticélomig, amit meg is tettem, robotikusan. Csak előre, előre. Szerencsémre alig egy-két diák lézengett a bejáratnál, nemkívánatos személyek nyoma nélkül. Habár sosem hittem volna a Shivel való találkozásom után, hogy ilyen lelkiállapotban szelem át az iskola auláját, most mégis egy kérdésáradat folyt végig az agyamon, olyan, amire csak úgy tudtam volna felelni, ha konkrétan odamegyek és megkérdezem: Miért vagy ilyen jó kapcsolatban azzal a fiúval? Hiszen pontosan úgy tűntek, gunyoros szemforgatással, de mosolygó arccal pillantva egymásra, mintha legjobb barátok lennének.
Más eshetőség is eszembe ötlött, de azokba inkább nem akartam belegondolni, hogy legalább hányingerem ne legyen. Mert az, hogy Shit egy ilyen fiúhoz fűzze bármilyen kötelék, akár vér vagy valami más, az számomra elképzelhetetlen volt. Pedig minden bizonyíték pontosan erre hajlott, de én makacsul hitegettem magamnak az ellenkezőjét. Attól még, hogy mindketten japán származásúak voltak, az nem jelentett semmit. Egyébként is, biztosan rengeteg különbséget fedezhettem volna fel közöttük, ha nem csak egy másodperc töredékére esett volna rájuk a pillantásom. Ezt most valóban túlreagáltam, és további aggályokkal tarkítottam a már eddig is zűrzavaros eszmefuttatásaim, hogy tudjak még több képzelt dolgon aggódni, mintha mazochista módon örömömet lelném benne.
Színtiszta nyugalmat erőltettem magamra,és benyitottam a földrajz tanterembe, kiürítve az agyam felesleges, aggodalmas részét, és előhúzva a lexikális tudás fiókját helyette. Egy pillanatra sem néztem a helyiségben tartózkodók arcára, helyet foglaltam egy üres padban az utolsó sorban, és előkészítettem a felszerelésem. Nem kerestem meg Shit, ódzkodtam attól is, hogy a szemébe nézzek, és lehetőségem nyíljon rá, hogy megkérdezzem, ami szüntelenül - bár jelenleg elraktározva későbbi fontolgatásra - kattogott bennem vele kapcsolatban. Holott még mindig ott élt bennem a lehetőség, hogy a fiút, akivel társalgott, összetévesztettem valakivel, hiszen hét év leforgása alatt rengeteget változhatott.
Merengésem közepette a szemem sarkából óvatlanul is a jobbomon terpeszkedő pad igénybe vevőjére sandítottam, kinek tekintetét egy jó ideje magamon éreztem, figyelmen kívül hagyva azt. Apránként felé fordítottam a fejem, és azon nyomban kivert a hideg verejték, a pupillám pedig sokszorosára tágult. Ugyanaz az éles, mélybarna tekintet szegeződött rám, de most nem ellenszenv és nyílt undor áradt belőle, hanem... én sem tudtam mi. Magamban szitkozódva visszafordultam, a táblát nemzeti látványosságként fixírozva, majd feltűnést elkerülve lapozgattam át a tankönyvet. Sajnos rángatózó kézzel. És kezdett a remény, melyet az irányt tápláltam, hogy semmi közöm ehhez a fiúhoz, vészesen a kihunyáshoz közelíteni.
Az óra végére a hidegvéremet már végképp hátradobtam, és patakokban folyt rólam a víz. Mivel végig, megállás nélkül engem méregetett, felkönyökölt a padra, és észrevehetetlenül csak engem tanulmányozott, rá se figyelve arra a hatalmas, interaktív táblára, amely engem érdekelt volna, ha nem bámultak volna minden diszkréció nélkül. Habár lekörmöltem valami összefüggéstelen információhalmazt, a háromnegyede az anyagnak egyik fülemen be, a másikon ki. Akárcsak a tegnapi irodalom órán.
Kicsöngőkor összekapartam a füzetem és a könyveim, majd kiviharzottam a teremből, mielőtt még a többiek akár feltápászkodtak volna. Robbanásig feszült idegekkel szaladtam a szekrényem felé, igyekezve nem feldönteni a mit sem sejtő iskolatársaimat, majd bedobtam azt a néhány tanszert, és a mosdót kerestem fel. Jéghidegre állítottam a csapot, és megmostam vele a csuklómat és az arcom, hogy valamennyire észhez tudjak térni.
Erőt vettem magamon, és megcéloztam a harmadik emeletet, ahol végül Shivel is összefutottam. Amint észrevett, lelkes integetésbe kezdett. Összeszorult gyomorral üdvözöltem, és próbáltam a lehető legjobban palástolni, hogy valami gond adódott. Nem akartam, hogy Shi aggódjon értem, hiszen ismeretségünk rövid időtartama ellenére úgy bánt velem, mintha évek óta ismertük volna egymást. Shi számomra teljesen más, teljesen új volt, friss és üde, szúrós és kedves. Szabadszellemmel, akaraterővel és minden mással felszerelkezve, amivel én nem. És már ennyiből is látszott rajta az erő és az energia.
Balszerencsémre
Cory
A metró egyik kapaszkodójához lapítva álltam az embertömegben, és vártam, hogy egy talpalatnyi hely képződjön mellettem, mivel balról egy aktatáska, jobbról egy esernyő vájt az oldalamba. Így, két ember közé ékelődve próbáltam megtartani az egyensúlyom, és nem a tőlem nem messze ülő öregember ölében landolni. A tömegközlekedést még szoknom kellett, főképp az állandó kellemetlen izzadságszagot, azt hogy ismeretlen emberek mellé, mögé vagy elé kellett préselődnöm, ha nem találtam szabad ülőhelyet. Ezt az undort viszont leküzdöttem magamban, mivel tudtam, hogy csak így futhatok össze Shivel.
Egyfolytában nyújtogattam a nyakamat, hogy esetleg kiszúrjam őt, de az a fodrozódó embertenger nem engedett egy centiméterrel sem távolabb a jármű bejáratától. Ezért megvártam, amíg levegőt is kapok, és hangos bocsánatkérések közepette vergődtem át egy kevésbé zsúfolt helyre. Többször majdnem ráestem egy-egy szerencsétlen utasra, akik közül sokan - főleg a turisták - morgolódva adták tudomásomra nemtetszésüket, de akadt néhány bátorítóan mosolygó egyén is.
Végül gyorsan emelkedő és süllyedő mellkassal értem egy valamivel üresebb csomópontot, ahol találtam egy használaton kívüli kapaszkodót, és egy helyet, ahol hátradőlhettem. Végre alkalmam nyílt tüzetesebben szemügyre venni az itt tartózkodó személyeket. Ahogy Londonban is, a metró telis-tele különböző szubkultúrákat képviselő emberekkel, akiknek már a ruhát is egy-egy művészeti alkotásnak lehetett hívni; ugyanakkor kevésbé szimpatikus, kissé ijesztő, zord tekintetű egyének is megfértek, talán a város kevésbé tehetős negyedeiből; láttam még turisták egész garmadáját, úgymond hétköznapi, feltehetőleg helybeli polgárokat, azoknak a gyerekeit és természetesen iskolába igyekvő diákokat az egész káoszba fulladó kulturális olvasztótégely tetejébe.
Engem jelenleg az utolsó kategória érdekelt a legjobban, úgyhogy fürkészni kezdtem az egyenruhás tanulókat. Shit kiszúrni nem esett nehezemre, a derékig érő, dús hajzuhatagával, feltűnően alacsony termetével és a karján sorakozó megannyi szegecses karkötővel.
Már meg is próbáltam volna átsodorni magam hozzá, a boldogság hevében, de még időben rájöttem, hogy Shi nem egymagában utazott, hanem valakivel beszélgetett, akinek csak a felsőtestét lehetett látni, amikor a lány arcára összpontosítottam. Tekintetemet óvatlanul az illető felé irányítottam, és ahogy eljutott a tudatomig az ismert személy arcképe, a szívem kihagyott néhány dobbanást, utána pedig eszeveszetten pótolta a hiányát. Hirtelenjében a metró még zsúfoltabbnak tűnt, én pedig még kisebbnek, támolyogva hátráltam vissza kiindulópontomhoz, ám egy hatalmas fékezésnek hála a földön kötöttem ki. A testem felett egy menekülésre hívó kényszer vette át az uralmat, egész testemben remegtem, az emberek összevisszasága elmosódott előttem, és óriási, fekete pontok cikáztak az imént még tiszta, reggeli levegőben. Aprónak és nyárfalevél vékonynak éreztem magam a hatalmas és kopár valóságban. A lábaim meginogtak, ahányszor fel akartam tápászkodni. Mintha egy tenger mélyére estem volna, láncokra verve, esdekelve próbálva felúszni a partig, holott nyilvánvalóan nincs menekvés.
Éreztem, hogy valaki mégis felrángat a felszínre, én pedig levegőhöz jutok. Egy köszönömöt motyogtam, majd bele sem gondolva, hogy melyik megállónál fékezett le jármű, kitámolyogtam belőle. Lerogytam egy kosztól ragadó padra, és arcomat a kezembe temettem. Több ezer kérdés visszhangzott a fejembe, egyre hangosabban követelőzve válaszért, de csak ültem ott a new yorki forgatagban, mint egy rakás szerencsétlenség, és fogódzkodtam a pad karfájába, mintha még mindig a metrón lennék. Szédelegve próbáltam rávenni magam a funkcionálásra, és kilábalni az önsajnálatból.
Hagyd abba, te szánalmas elkényeztetett kis-
Megráztam a fejem, és minden erőmet és a férfiasságom utolsó szikráit bevetve feltápászkodtam. Félretettem azt a rengeteg felhalmozott kétséget, és megnéztem egy utcára kitett térképet, miszerint az iskola előtt egy megállóval szálltam le. Megkönnyebbült sóhaj kíséretében léptem fel a következő járatra. Csak nehézségek árán voltam képes fenntartani a tökéletes lelkiállapot álcáját, és legszívesebben megpofoztam volna magam vagy tízszer a szánalmasan gyenge viselkedésemért. Egy egyszerű fiú látványa csak nem készíthet ki
ennyire...
Nem készíthetne ki, hacsak nem arról a fiúról lenne szó, aki marionett bábúként vetett az osztály vadjai elé, tálcán kínálva.
Persze, mert a tízéves kisfiúk belegondolnak a cselekedeteikbe.
De ő nem csak játszott, hanem tudatosan tiport a földig.
Igen, tudatosan. Hitegesd csak magad ezzel.
Sóhajtva léptem ki a járműből. Ezután elcaplattam az aluljáróból, és eltettem a metrókártyám,így már csak egy öt-tíz perces séta választott el úticélomig, amit meg is tettem, robotikusan. Csak előre, előre. Szerencsémre alig egy-két diák lézengett a bejáratnál, nemkívánatos személyek nyoma nélkül. Habár sosem hittem volna a Shivel való találkozásom után, hogy ilyen lelkiállapotban szelem át az iskola auláját, most mégis egy kérdésáradat folyt végig az agyamon, olyan, amire csak úgy tudtam volna felelni, ha konkrétan odamegyek és megkérdezem: Miért vagy ilyen jó kapcsolatban azzal a fiúval? Hiszen pontosan úgy tűntek, gunyoros szemforgatással, de mosolygó arccal pillantva egymásra, mintha legjobb barátok lennének.
Más eshetőség is eszembe ötlött, de azokba inkább nem akartam belegondolni, hogy legalább hányingerem ne legyen. Mert az, hogy Shit egy ilyen fiúhoz fűzze bármilyen kötelék, akár vér vagy valami más, az számomra elképzelhetetlen volt. Pedig minden bizonyíték pontosan erre hajlott, de én makacsul hitegettem magamnak az ellenkezőjét. Attól még, hogy mindketten japán származásúak voltak, az nem jelentett semmit. Egyébként is, biztosan rengeteg különbséget fedezhettem volna fel közöttük, ha nem csak egy másodperc töredékére esett volna rájuk a pillantásom. Ezt most valóban túlreagáltam, és további aggályokkal tarkítottam a már eddig is zűrzavaros eszmefuttatásaim, hogy tudjak még több képzelt dolgon aggódni, mintha mazochista módon örömömet lelném benne.
Színtiszta nyugalmat erőltettem magamra,és benyitottam a földrajz tanterembe, kiürítve az agyam felesleges, aggodalmas részét, és előhúzva a lexikális tudás fiókját helyette. Egy pillanatra sem néztem a helyiségben tartózkodók arcára, helyet foglaltam egy üres padban az utolsó sorban, és előkészítettem a felszerelésem. Nem kerestem meg Shit, ódzkodtam attól is, hogy a szemébe nézzek, és lehetőségem nyíljon rá, hogy megkérdezzem, ami szüntelenül - bár jelenleg elraktározva későbbi fontolgatásra - kattogott bennem vele kapcsolatban. Holott még mindig ott élt bennem a lehetőség, hogy a fiút, akivel társalgott, összetévesztettem valakivel, hiszen hét év leforgása alatt rengeteget változhatott.
Merengésem közepette a szemem sarkából óvatlanul is a jobbomon terpeszkedő pad igénybe vevőjére sandítottam, kinek tekintetét egy jó ideje magamon éreztem, figyelmen kívül hagyva azt. Apránként felé fordítottam a fejem, és azon nyomban kivert a hideg verejték, a pupillám pedig sokszorosára tágult. Ugyanaz az éles, mélybarna tekintet szegeződött rám, de most nem ellenszenv és nyílt undor áradt belőle, hanem... én sem tudtam mi. Magamban szitkozódva visszafordultam, a táblát nemzeti látványosságként fixírozva, majd feltűnést elkerülve lapozgattam át a tankönyvet. Sajnos rángatózó kézzel. És kezdett a remény, melyet az irányt tápláltam, hogy semmi közöm ehhez a fiúhoz, vészesen a kihunyáshoz közelíteni.
Az óra végére a hidegvéremet már végképp hátradobtam, és patakokban folyt rólam a víz. Mivel végig, megállás nélkül engem méregetett, felkönyökölt a padra, és észrevehetetlenül csak engem tanulmányozott, rá se figyelve arra a hatalmas, interaktív táblára, amely engem érdekelt volna, ha nem bámultak volna minden diszkréció nélkül. Habár lekörmöltem valami összefüggéstelen információhalmazt, a háromnegyede az anyagnak egyik fülemen be, a másikon ki. Akárcsak a tegnapi irodalom órán.
Kicsöngőkor összekapartam a füzetem és a könyveim, majd kiviharzottam a teremből, mielőtt még a többiek akár feltápászkodtak volna. Robbanásig feszült idegekkel szaladtam a szekrényem felé, igyekezve nem feldönteni a mit sem sejtő iskolatársaimat, majd bedobtam azt a néhány tanszert, és a mosdót kerestem fel. Jéghidegre állítottam a csapot, és megmostam vele a csuklómat és az arcom, hogy valamennyire észhez tudjak térni.
Erőt vettem magamon, és megcéloztam a harmadik emeletet, ahol végül Shivel is összefutottam. Amint észrevett, lelkes integetésbe kezdett. Összeszorult gyomorral üdvözöltem, és próbáltam a lehető legjobban palástolni, hogy valami gond adódott. Nem akartam, hogy Shi aggódjon értem, hiszen ismeretségünk rövid időtartama ellenére úgy bánt velem, mintha évek óta ismertük volna egymást. Shi számomra teljesen más, teljesen új volt, friss és üde, szúrós és kedves. Szabadszellemmel, akaraterővel és minden mással felszerelkezve, amivel én nem. És már ennyiből is látszott rajta az erő és az energia.
Ezért irigyeltem őt.
És képtelen voltam bizalmatlan lenni vele, pedig tudtam az emberek hányféleképpen tesznek keresztbe a másiknak; pusztán szórakozásból. Mellesleg, ha segített nekem akkor, amikor a legszánalmasabban viselkedtem, talán nem kellett tartanom attól, hogy ki akar használni valamiért. Azonban abban a percben olyannyira összezavart a jelenet, amellyel a metrón szembesültem, hogy alig bírtam egy épkézláb szót intézni felé.
- Cory? - zökkentett ki Shi, meglóbálva kezét az arcom előtt, de aggodalmasság helyett lelkes érdeklődés érződött hangjából. - Mi a baj?
- Semmi - ráztam a fejem nagy hévvel, és belenéztem a szemébe, hogy ne feltűnősködjek. Egy apró mosolyt is megkockáztattam, a siker érdekében.
* * *
- Óra után, vagy ebédszünetben felírjuk a nevünket az író szakkörhöz? - érdeklődött, miközben a tanár érkezésére vártunk becsöngetés után.
- Igen, miért is ne - egyeztem bele zavartan. Jelenleg semmi kedvem sem volt arra, hogy az én hihetetlenül
unalmas írásaimat elemezzük. Mindenesetre az igényes, ritmusos, megfelelő szótagszámú, rímelő verseimet megmutathatom.
Nagy sóhajjal konstatáltam, hogy végre más témák is járnak a fejemben, nem csak az, hogy Shi és az a fiú miért álltak egyáltalán szóba egymással. Vagy hogy mit forgathat még a fejében, miért figyelt egész földrajz alatt, és vajon felismert-e? Azt hiszi, hogy talált egy újabb célpontot magának, akit megint megszégyeníthet, és bábúként az iskola magukat felsőbbrendűnek tartó tagjai elé vethet?
Kipirosodtam a hirtelen dühtől, mely elömlesztette egész testemet, a kezem pedig automatikusan ökölbe szorult. A mellettem jegyzetelő Shi megrökönyödve pillantott rám, de szigorú francia tanárnő elvonta figyelmét rólam, és visszafordult a füzetéhez. Én pedig magam elé meredve hallgattam a hosszú, monotonitásba fulladó monológot, és úgy tettem, mintha buzgón írtam volna. Holott lélekben teljesen máshol jártam, a poklot újraélve, amely visszatekintve jelenthetett volna semmiséget, de az, hogy egy egész évig megállás nélkül hallgattam az engem különféle módon szapuló évfolyamtársaim, nem tudtam könnyedén elfelejteni. Ahogy azt az embert sem, aki az egészet elkezdte, nevetségessé tett többszörösen, és habár ezt követően abbahagyta, élvezettel nézte, ahogyan a többi gyerek egy perc nyugtot sem hagyott számomra, még a mosdóba zárkózva is megtaláltak, és addig zaklattak és zaklattak, amíg hányingerre hívatkozva hazamentem
Már az is egy külön forrása volt az idegességemnek, hogy vajon még mindig idejárnak-e azok a bizonyos diákok, és hogy mit szólnának, ha újra összefutnánk. Egyedül abban bízhattam, hogy ebben az évben túlságosan lefoglalja őket az utolsó gimnazista évük, a bál, a felvételi, és a többi. Viszont az a fiú és én egy évfolyamba kerültünk, - nem lepődnék meg, ha bukás miatt, hiszen a földrajz órát is nyilvánvalóan unatkozva szenvedte végig - ami azt jelentette, hogy ő túl könnyen hozzámfér, és kiszemelhet magának, ahogy hét évvel ezelőtt tette. Belőle pedig kinéztem volna, hogy inkább az én zaklatásommal foglalkozik a tanulás helyett. Ezért okozott gondot felfognom, hogy vajon miért beszélgettek ennyire barátian és önfeledten Shivel, aki a konkrét ellentéte? A válasz valahol mélyen megfogalmazódott bennem, de figyelmen kívül hagytam. És már csak színtiszta harag maradt bennem, amit a tollammal erősen a füzetbe vésett betűkkel próbáltam kiadni.
* * * Hisashi
Nem tudta elkerülni a figyelmemet, ahogy a húgom, és az a megszeppent szépfiú együtt nevetgélt a folyosókon, amikor azt hitték nem láthatom őket. Egyelőre nem szóltam közbe, csendesen, felhajtás nélkül vettem szemügyre Shi potenciális barátjelöltjét, vagy amit akart hogy legyen. Abban sem lehettem biztos, hogy szeretne valamit tőle.
Az a fiú egyébként sem jelenthetett különösebb veszélyt Shire, hiszen sütött róla, hogy két épkézláb szót nem tud kinyögni a lányok előtt. De ettől függetlenül szemmel tartottam, óvatosan, lassan szemlélgettem őt.
Az orosz órám után újfent követni kezdtem a párost, és figyeltem, ahogy a húgom majd' kicsattanva az örömtől csiripel a fiú fülébe, aki a maga visszahúzódó módján viszonozza a közeledést. Ezután elindultak lefelé, valószínűleg a kémia teremhez. Utánuk vetődtem, halk, óvatos léptekkel róttam a lépcsőfokokat, de ők számításomat meghazudtolva csak a földszinti faliújságnál torpantak meg. Egy oszlop árnyékában húzódtam meg, és néztem, ahogy felírják a nevüket az egyik papírlapra. Legszívesebben rögvest Shire förmedtem volna, hogy engem mégis mikor akart tájékoztatni a klubtevékenységeiről, de az ajkamba haraptam, és elhallgattattam magam. Kivártam, amíg eltűnnek a lépcsőfordulóban, majd a zsúfolt faliújsághoz siettem. A zsinorra kötött toll még himbálózott, két jelentkezési lap között; az egyik a főző, a másik az író szakkör volt. A valász a húgomat ismerve nyilvánvaló volt.
A leendő író klubbos egyének listájának legalján pedig tényleg ott állt Shika Hardwick és Cornelius Scarcliffe neve. Magamat is meglepve, vigyorra húzódott a szám. Cornelius Scarcliffe... Fellengzősségből jeles, az biztos. Ahogy jobban eltűnődtem rajta, még ismerősen is hangzott.
Néhány percig haboztam, a lapra meredve méláztam el, azon hogy mivel büntethetem meg a legtanulságosabb módon Shit, és vele együtt a kis barátját. Végül úgy döntöttem, nekem is jelentkeznem kell. Becsöngetés előtt egy perccel már az én nevem is ott víritott a testvéremé és Corneliusé alatt, én pedig a tanár érkezését várva, az asztalra feltett lábbal terpeszkedtem a padomban. Unalmamban körülnéztem, tekintetem a szőke hercegen állapodott meg, aki "legnagyobb meglepetésemre" az első sorban társalgott a húgommal. A tőle megszokott megilletődött arckifejezést ezúttal gondterhelt mosolyok váltották fel, egyáltalán nem virult ki, mint tegnap, amikor felfedeztem, hogy Shi közelébe került. Feszengett mellette, látszott, hogy nyugtalanítja valami. Valószínű volt, hogy én, ugyanis tágra nyílt szemekkel bámult vissza rám most is.
- Mr. Akamine, Ön szerint én ilyen tiszteletlen pozícióban várom a diákjaim? - csapta elém a tankönyvét Mr. Aberton.
- Nem? - vontam fel a szemöldököm.
- Kérdezi vagy mondja? - sziszegte a férfi, lassan kikelve magából.
- Honnan tudhatnám hogy várja a többi évfolyamot? - kérdeztem vissza félvállról. - Ne akarja az igazgatói irodában végezni megint - szűrte a fogai közt, majd egy utolsó undorral teli pillantással illetett, és feldúltan véste a táblára a címet.
- Pedig élveztem volna - morogtam az orrom alá, miközben a füzetem első lapjára jegyeztem néhány vázlatpontot. Aztán csak a tollamat rágva oda-odasandítottam a húgom új játékbabájára. Megráztam a fejem. Nem, hagyjuk, úgyis ártalmatlan.
És képtelen voltam bizalmatlan lenni vele, pedig tudtam az emberek hányféleképpen tesznek keresztbe a másiknak; pusztán szórakozásból. Mellesleg, ha segített nekem akkor, amikor a legszánalmasabban viselkedtem, talán nem kellett tartanom attól, hogy ki akar használni valamiért. Azonban abban a percben olyannyira összezavart a jelenet, amellyel a metrón szembesültem, hogy alig bírtam egy épkézláb szót intézni felé.
- Cory? - zökkentett ki Shi, meglóbálva kezét az arcom előtt, de aggodalmasság helyett lelkes érdeklődés érződött hangjából. - Mi a baj?
- Semmi - ráztam a fejem nagy hévvel, és belenéztem a szemébe, hogy ne feltűnősködjek. Egy apró mosolyt is megkockáztattam, a siker érdekében.
* * *
- Óra után, vagy ebédszünetben felírjuk a nevünket az író szakkörhöz? - érdeklődött, miközben a tanár érkezésére vártunk becsöngetés után.
- Igen, miért is ne - egyeztem bele zavartan. Jelenleg semmi kedvem sem volt arra, hogy az én hihetetlenül
unalmas írásaimat elemezzük. Mindenesetre az igényes, ritmusos, megfelelő szótagszámú, rímelő verseimet megmutathatom.
Nagy sóhajjal konstatáltam, hogy végre más témák is járnak a fejemben, nem csak az, hogy Shi és az a fiú miért álltak egyáltalán szóba egymással. Vagy hogy mit forgathat még a fejében, miért figyelt egész földrajz alatt, és vajon felismert-e? Azt hiszi, hogy talált egy újabb célpontot magának, akit megint megszégyeníthet, és bábúként az iskola magukat felsőbbrendűnek tartó tagjai elé vethet?
Kipirosodtam a hirtelen dühtől, mely elömlesztette egész testemet, a kezem pedig automatikusan ökölbe szorult. A mellettem jegyzetelő Shi megrökönyödve pillantott rám, de szigorú francia tanárnő elvonta figyelmét rólam, és visszafordult a füzetéhez. Én pedig magam elé meredve hallgattam a hosszú, monotonitásba fulladó monológot, és úgy tettem, mintha buzgón írtam volna. Holott lélekben teljesen máshol jártam, a poklot újraélve, amely visszatekintve jelenthetett volna semmiséget, de az, hogy egy egész évig megállás nélkül hallgattam az engem különféle módon szapuló évfolyamtársaim, nem tudtam könnyedén elfelejteni. Ahogy azt az embert sem, aki az egészet elkezdte, nevetségessé tett többszörösen, és habár ezt követően abbahagyta, élvezettel nézte, ahogyan a többi gyerek egy perc nyugtot sem hagyott számomra, még a mosdóba zárkózva is megtaláltak, és addig zaklattak és zaklattak, amíg hányingerre hívatkozva hazamentem
Már az is egy külön forrása volt az idegességemnek, hogy vajon még mindig idejárnak-e azok a bizonyos diákok, és hogy mit szólnának, ha újra összefutnánk. Egyedül abban bízhattam, hogy ebben az évben túlságosan lefoglalja őket az utolsó gimnazista évük, a bál, a felvételi, és a többi. Viszont az a fiú és én egy évfolyamba kerültünk, - nem lepődnék meg, ha bukás miatt, hiszen a földrajz órát is nyilvánvalóan unatkozva szenvedte végig - ami azt jelentette, hogy ő túl könnyen hozzámfér, és kiszemelhet magának, ahogy hét évvel ezelőtt tette. Belőle pedig kinéztem volna, hogy inkább az én zaklatásommal foglalkozik a tanulás helyett. Ezért okozott gondot felfognom, hogy vajon miért beszélgettek ennyire barátian és önfeledten Shivel, aki a konkrét ellentéte? A válasz valahol mélyen megfogalmazódott bennem, de figyelmen kívül hagytam. És már csak színtiszta harag maradt bennem, amit a tollammal erősen a füzetbe vésett betűkkel próbáltam kiadni.
* * * Hisashi
Nem tudta elkerülni a figyelmemet, ahogy a húgom, és az a megszeppent szépfiú együtt nevetgélt a folyosókon, amikor azt hitték nem láthatom őket. Egyelőre nem szóltam közbe, csendesen, felhajtás nélkül vettem szemügyre Shi potenciális barátjelöltjét, vagy amit akart hogy legyen. Abban sem lehettem biztos, hogy szeretne valamit tőle.
Az a fiú egyébként sem jelenthetett különösebb veszélyt Shire, hiszen sütött róla, hogy két épkézláb szót nem tud kinyögni a lányok előtt. De ettől függetlenül szemmel tartottam, óvatosan, lassan szemlélgettem őt.
Az orosz órám után újfent követni kezdtem a párost, és figyeltem, ahogy a húgom majd' kicsattanva az örömtől csiripel a fiú fülébe, aki a maga visszahúzódó módján viszonozza a közeledést. Ezután elindultak lefelé, valószínűleg a kémia teremhez. Utánuk vetődtem, halk, óvatos léptekkel róttam a lépcsőfokokat, de ők számításomat meghazudtolva csak a földszinti faliújságnál torpantak meg. Egy oszlop árnyékában húzódtam meg, és néztem, ahogy felírják a nevüket az egyik papírlapra. Legszívesebben rögvest Shire förmedtem volna, hogy engem mégis mikor akart tájékoztatni a klubtevékenységeiről, de az ajkamba haraptam, és elhallgattattam magam. Kivártam, amíg eltűnnek a lépcsőfordulóban, majd a zsúfolt faliújsághoz siettem. A zsinorra kötött toll még himbálózott, két jelentkezési lap között; az egyik a főző, a másik az író szakkör volt. A valász a húgomat ismerve nyilvánvaló volt.
A leendő író klubbos egyének listájának legalján pedig tényleg ott állt Shika Hardwick és Cornelius Scarcliffe neve. Magamat is meglepve, vigyorra húzódott a szám. Cornelius Scarcliffe... Fellengzősségből jeles, az biztos. Ahogy jobban eltűnődtem rajta, még ismerősen is hangzott.
Néhány percig haboztam, a lapra meredve méláztam el, azon hogy mivel büntethetem meg a legtanulságosabb módon Shit, és vele együtt a kis barátját. Végül úgy döntöttem, nekem is jelentkeznem kell. Becsöngetés előtt egy perccel már az én nevem is ott víritott a testvéremé és Corneliusé alatt, én pedig a tanár érkezését várva, az asztalra feltett lábbal terpeszkedtem a padomban. Unalmamban körülnéztem, tekintetem a szőke hercegen állapodott meg, aki "legnagyobb meglepetésemre" az első sorban társalgott a húgommal. A tőle megszokott megilletődött arckifejezést ezúttal gondterhelt mosolyok váltották fel, egyáltalán nem virult ki, mint tegnap, amikor felfedeztem, hogy Shi közelébe került. Feszengett mellette, látszott, hogy nyugtalanítja valami. Valószínű volt, hogy én, ugyanis tágra nyílt szemekkel bámult vissza rám most is.
- Mr. Akamine, Ön szerint én ilyen tiszteletlen pozícióban várom a diákjaim? - csapta elém a tankönyvét Mr. Aberton.
Lassan pillantottam fel rá.
- Nem? - vontam fel a szemöldököm.
- Kérdezi vagy mondja? - sziszegte a férfi, lassan kikelve magából.
- Honnan tudhatnám hogy várja a többi évfolyamot? - kérdeztem vissza félvállról. - Ne akarja az igazgatói irodában végezni megint - szűrte a fogai közt, majd egy utolsó undorral teli pillantással illetett, és feldúltan véste a táblára a címet.
- Pedig élveztem volna - morogtam az orrom alá, miközben a füzetem első lapjára jegyeztem néhány vázlatpontot. Aztán csak a tollamat rágva oda-odasandítottam a húgom új játékbabájára. Megráztam a fejem. Nem, hagyjuk, úgyis ártalmatlan.
Mindenesetre szemmel tarthatom.
* * *
Amint kicsöngettek, egy öleléssel búcsúztam Corytól, aki szemmel láthatólag nem volt a toppon a minap. Nem akartam rákérdezni, ki tudja, talán otthoni ügyek vagy szimpla tinédzserkori hangulatváltozás...
Tinédzserkori hangulatváltozás. Ízlelgettem a szavakat a számban. Bárcsak az én esetemben is egy életkori sajátosságról lett volna szó.
A gyógyszer majd segít - sóhajtottam. Úgy, ahogy segít lehiggadni, segít megmaradni is a két lábamon. Segít fellélegeznem mindkét örökké tartó, vissza-visszakúszó ciklikus rémálom karmaiból.
- Jössz? - kérdezte Hisashi rángatva a vállamat. Türelmetlen és lázasan követelőző hangját öltötte fel.
- Mi van, édes, megjött? - vágtam vissza vigyorogva. - Mitől vagyunk ilyen idegesek?
- Előbb-utóbb megtudod.
Nulla érzelem az arcán.
Felvont szemöldökkel vizslattam, hátha eszembe jut valami, amin a hercegnő besértődhetett, de erre most nem jutott időm, úgyhogy megráztam a fejem és rángattam magammal a bátyám.
* * *
Az út alatt foggal-körömmel kellett visszafognom magam, hogy ne kezdjek magyarázni Coryról.
* * *
A kávézó ahol dolgoztam nem túlságosan különbözött más underground brooklyni bártól. Ugyanolyan vörös téglás szoba, doh-fekete szag keveredés, narancsos illatgyertyák, vöröses-tűzszerű fények. Meg egy jó akusztikájú kis színpad többtízéves szintetizátorral, dobbal, mikrofonnal meg akusztikus gitárral. Odaköszöntem a munkatársaimnak a pultnál. Kedvesen üdvözöltek viszont, a bátyám érkezésére viszont fintorogtak.
Megint itt fogsz lógni egész délután? - szűrtem a fogaim közt futólag sandítva Hisashira.
Diadalittasan bólintott.
Mélyen és fáradtan sóhajtottam.
- Akkor a szokásosat?
- A szokásosat.
Megpördültem és elindultam az öltöző felé átvenni a munkaruhám.
Csupa színes holmi (blúz-szoknya-harisnya) barna köténnyel és névtáblával.
Felkötöttem a hajamat egy konytba, és kiigazítottam a szemfestékemet.
Kinyújtóztattam elzsibbadt tagjaimat és munkához láttam. Fekete Hisashinak, karamellás latte a négyes asztalhoz, marshmallow pillow (ó, igen, a főnököm szokása a fantázianevek adása) az ötöshöz.
* * *
Jópár óra fel-alá futkosás után lehuppantam Hisashi mellé, aki unottan lapozgatott egy Shakespeare drámát. Szeme a gertyaláng villogásában meglepően világosnak tűnt, mint a barnacukor az előtte fekvő tálban.
Odakint zengett az eső, és szivárgott a könnyed, bánatos illata a vendégek esernyőjéről. Csak öt perc szünetet kértem, egy állítólagos kávészünetet. Igazából szó sem volt kávéról; vizet ittam, méghozzá vagy egy litert. Miután befejeztem, csevegni kezdtem a bátyámnak, aki a szemöldökét ráncolta lelkes szóáradatomra. Már megszokta hogy nem tudom abbahagyni a pörgést, de néha még ő sem értette, hogy tudok huszonnégy órám keresztül megállás nélkül dolgozni és sosem kimerülni.
Egy fiú mozgolódása zökkentett ki, a pont előttem lévő asztalnál.
Integetett. Nekem.
- Mennem kell - szóltam oda Hisashinak, aki ezt egy bólintással nyugtázta, majd belevette magát a lapok közt búvó emberek és helyszínek forgatagába.
- Lennél olyan édes, hogy hozol nekem még egy karamellás lattét? - kérte a vendégünk.
- Hogyne, máris hozom - villantottam rá egy mosolyt, és már fordultam is volna, de megragadott a könyömnél fogva.
- Szintén Avengers rajongó? - mutatott a kötényemet díszítő kitűzőre. - Film vagy képregény?
- Mindkettő, de a képregény tartalmasabb.
- Szóval bírod az akciót? Klassz. Hogy hívnak?
- Shika Hardwick, tiszteletedre - pukedliztem röhögve. Úgy tűnik a névtábla szinte felesleges.
- Érdekes név, mi-
- Köszi, de ne haragudj, most mennem kell. Szívesen elcsevegnék még, de kihűl az összes rendelés - mutattam a pultra. - További jó kávézgatást.
- Köszi, drága!
Érdekes. Már rég találkoztam akkora Avengers rajongóval, mint jómagam.
Ezután kivittem egy feketét és egy cappucinót egy festett vörös és egy széttetovált lánypárosnak. Letörtnek és megtépázottnak tűntek; olyannak akit már csak egy jó erős kávé tart életben. Megértően mosolyogva mentem oda hozzájuk.
- Egy fekete és egy cappucino - tettem le eléjük.
- Kösz - sóhajtott keserűen, pont kávé-keserűen a magasabb, lángvörös lány.
A másikuk biccentett és az előtte fekvő dossziéra döntötte fejét.
- Esküszöm, már azzal is kiegyeznék, hogy feldolgozásokat adunk elő- mormogta.
Nem akartam tovább zavarni őket, ezért tovább is álltam, hogy robotoljak még két óráig.
* * *
Cory
Anyámmal és apámmal farkasszemet nézve turkáltam az elémhelyezett madárkaját - elnézést, párolt lazacot valami megjegyezhetetlen nevű szósszal -, ami nyomhatott vagy két dekát.
Talán nem kellene meglepődni, hogy mind a hárman csont és bőr voltunk. Főleg anyám a fekete-fehér Chanel kosztümében, ahogy a kulcs-és arccsontjai kidülleszkedtek.
Tulajdonképpen valami Wall Streeti uralkodóval meg a családjával vacsoráztunk, amit őszintén próbáltam nem célzásnak venni arra, hogy közel tizennyolc évesen legyen egy barátnőm.
De persze a lány mellé ültettek, aki egyébként végig snapchaten lógott, magát fotózgatva. Egyébként valóban szép lány volt; bőre mint az olvadó karamell, szeme borostyán, haja sötét madárfészek és testalkata nyakigláb.
És mégsem tudott megmozgatni bennem egy rúgót vagy fogaskereket sem.
Konok hallgatásba burkolóztam, kifejezéstelenül előremeredve. Be akartam csomagolni magam egy műanyag tasakba vagy cipősdobozba és Florence and the machine-t hallgatva fel-fellélegezni.
A hangulat így kezdett kínosra váltani, úgyhogy anyám bedobta az aduászt; az iskolát.
- Cornelius, hogy tetszik az iskolád? - kérdezte felém pillantva.
Csak és kizárólag befolyásos emberek jelenlétében hívtak Corneliusnak. Gyűlőltem a fellengzősségét, ahogy körém fonódott és fojtogatott, akármilyen dallamos latin eredettel is bírt.
- Ugyanolyan jó maradt a színvonala - feleltem minél tömörebben.
- És a diákok? - érdeklődött Mr. Milton vagy Mileston vagy ki tudja ki.
Nagyot nyeltem.
- Vegyes. Van néhány rendes, van néhány unszimpatikus...de a legtöbbjük elég intelligens.
- Úgy hallottam a tanárok kiváltképp jók, mit gondolsz erről? - kérdezte Mrs. M. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy kikérdezésen. A lámpáknak is pont olyan izzó, éles fénye volt, akár a rendőrségnél a filmekben.
- Egyetértek - bólogattam hevesen. Ennyi, kifogyott a válasz-táram.
Egyetértő hallgatás követte feleletem.
- Te, Tyra? Mit gondolsz az iskoládról?
Itt bele is fáradtam az események követésébe.
* * *
Shi
Hisashira támaszkodva masíroztam hazafelé, egy ruha és tornacipő összeállításban, mert a magassarkú feltörte a lábamat. A szürkületi, borús brooklyni utcákon minden épület és utca homályba olvadt, körülöttük ezüst koronaként csillogtak a rájuk cseppent esőcseppek.
- Mondtam neked, hogy ne hordj magassarkút iskola és munka közben - pirított rám Hisashi, akinek teljesen össze kellett görnyednie, hogy belé tudjak kapaszodni. A tornacipőm sarkát le is tapostam, hogy ne érjen a sebes-véres lábamhoz, de ez eléggé megnehezítette a közlekedést.
- Ha nem lennél egynyolcvan körül, te is felfognád, hogy ha nem hordok magassarkút, olyan vagyok mint egy tizenkét éves - szóltam vissza.
- Ebben a ruhában senki sem néz annyinak - vágta rá ingerülten. - Nem túl visszafogott.
Végignéztem magamon. Egyszerű, pántos, fekete ruha lila masnikkal. A felsője szűkebb volt, de csípőtől lefele kiszélesedett. Szívalakú volt a kivágása, amit egy nagyobb masni el is fedett.
Értetlenül bámultam a bátyámra.
- Nem ártott meg a sok kávé, tanár néni? - röhögtem képen.
- Nem ártott meg a sok idő amit mostanában tollászkodással töltesz? - hajolt közelebb fenyegetően.
- Ruha, öt perc, smink, tíz perc. Kontra hajvasalás húsz perc, felkelés tizenöt perc... - sorolgattam összehasonlítva engem vele.
- TUDOD, hogy nem jókedvemből teszem.
Hisashi szeme örvénylő vulkánná szineződött, nagyjából a vörösbor és a tejcsokoládé közötti árnyalatra. Megtorpant.
Én meg csak álltam és álltam tekintetét, mely vadul tajtékzó hullámokkal lökött a rossz lelkiismeret zátonyára.
- Megvédeni még megvédhetem magam. Akármennyire is ellenkezel - közöltem zsongó szívvel. Mintha harangoztak volna a mellkasomban.
Ding-dong, ding-dong.
- Rendben bazd meg, védd meg magad! - kiabált rám japánra váltva a társalgást. - Menjél csak ahova akarsz, ha olyan kibaszottul nagy felnőtt vagy!
A dühös és gesztikuláló Hisashi egyenlő a japánul beszélő Hisashival.
Mélyet sóhajtottam. Már megint ugyanott tartottunk, mint egy hete. Ugyanúgy üvöltözött és magasságából előnyt kovácsolva felém tornyosult egy apró-cseprő semmiség miatt.
- Édes, drága bátyám- kezdtem higgadtan, de ahogy folytattam, fokozatosan egyre közelebb masíroztam hozzá-, igencsak örülnék neki, ha lehűtnéd magad a picsába!
- Nem lennék ideges, ha nem adnál okot rá! De tudod mit? Húzz el innen. Gondolom úgyis hazatalálsz.
Azzal a méregtől tűlfűtve felmordult és egy hatalmasat rúgott egy épület falába, majd lehajtotta a fejét.
Nem hagyhattam, hogy megint kicsinálja magát az én hibámból. Halkan odabicegtem hozzá, fogaimat összeszorítva a fájdalomtól. Megérintettem lehajtott fejét.
- Menjünk haza - közöltem vele takargatva gyötrő lelkiismeretem pókfonalait, melyek fojtogattak a levegőm kifogyásáig.
Hisashi hangtalanul elindult mellettem. Kiegyeztünk egy döntetlenben.
* * *
Cory
- Miért nem bírsz soha normálisan viselkedni? - kérdezte anyám szemmel láthatólag felőrlött idegekkel. A homlokán lévő alig látszódó ráncokat masszírozta egyik kezével, a másikkal pedig a mobilját nyomogatta.
- Szerintem elég udvarias vol- - kezdtem, de anyám leintett.
- Csak egy. Csak egy normális barátnőd legyen. Tizennyolc éves leszel, az ég szerelmére! - fakadt ki mintha legalább az érettségimre felejtettem volna el bemenni.
Hallgattam. A lábamra meredtem és próbáltam oda sem figyelni a háborgására.
Nem akartam barátnőt, nem akartam kapcsolatot, nem akartam hogy ők mondják meg mit tegyek, de a torkomra forrott a szó; ahogy mindig.
- Egyáltalán, nem is értem miért nem tetszik egy lány sem - folyt bele a szidásba apám is, aki az újdonsült Apple Watch-ával foglalatoskodott.
- Tyra például gyönyörű lány, befolyásos szülőkkel, jó iskolai eredményekkel - kontrázott anyám. - Miért nem vagy odáig érte? Más fiúk meghalnánk az irigységtől egy ilyen lányért!
Fellobbant bennem a nyers, vad méreg. A lényeg a befolyás náluk. A lényeg örökké a befolyás.
- Kérdeztünk valamit, Cory - pillantott rám figyelmeztetően apa.
- Nem tudnék foglalkozni manapság egy kapcsolattal - feleltem robotikus hangon, a szemükbe se sandítva.
- Éspedig miért? - dörrent rám anyám.
- Tanulok. Kevés a szabadidőm.
- Amit igazán szeretsz arra van időd, Cornelius. Mint a hegedű órákra - oktatott ki másik szülőm.
Be kellett harapnom a számat, hogy ne szóljam el magam - a hegedű órákat is rámkényszerítették.
Ökölbe szorítottam a kezem, körmeimmel a tenyerembe vájtam a dühtől. Legszívesebben kiabáltam volna telitorokból, az igazságtalanság lávája elárasztotta elmémet. Be kellett harapnom a számat, hogy ne ömöljön ki belőle több millió rejtegetett szó.
Ezért csak engedelmesen, jófiúsan bólintottam egyet.
- Remélem megértettük egymást - zárta le a vitát apám.
Az ablak felé fordultam tűntetőlegesen.
Fájt. Idegesített. Irritált. Hogy nem tudtam tenni semmit a szüleim önzésének ellenére. Se nekik, se senki másnak nem mondhattam el, hogy én nem azt a szerepet akartam amit rámosztottak. Az újgazdag szépfiúét. Anyuci fiacskáját. Elkényeztetett óvodást.
Mindezen címkék miatt, ahogy sorjában azonosítottam magammal, egyre erősebb hányingerérzet terjengett szét belsőmben. Nem akartam ilyen lenni, és ezt az aggályomat magamba kellett fojtanom; senki sem volt alkalmas a meghallgatásomra.
Shit nem akartam terhelni; mindent összevetve alig ismertem, nem vághattam a fejéhez a problémáimat, főleg hogy már első találkozásunk óta folyamatosan engem istápolt és tartott a két lábamom. Szó szerint.
Elijah, a londoni barátom minden szegletét kiélvezte a befolyásos szüleinek és az ő pénzüknek, ezért nyilvánvalóan; nem értette volna meg kétségeim értelmét. És neki nem is akartam elmondani. Nem akartam, mert tudtam, ettől csak még kevésbé venne komolyan. Tudtam, hogy csak rámnézne, jót nevetve és
megveregetné a vállamat.
"Vicces vagy" - mondaná." De most az álszentkedésedet félretéve...örüljél már a szerencsédnek, Cory"
Erre felmerült bennem a kérdés:
Tényleg hívhattam ezt valaha szerencsének?
Shika
Amint kicsöngettek, egy öleléssel búcsúztam Corytól, aki szemmel láthatólag nem volt a toppon a minap. Nem akartam rákérdezni, ki tudja, talán otthoni ügyek vagy szimpla tinédzserkori hangulatváltozás...
Tinédzserkori hangulatváltozás. Ízlelgettem a szavakat a számban. Bárcsak az én esetemben is egy életkori sajátosságról lett volna szó.
A gyógyszer majd segít - sóhajtottam. Úgy, ahogy segít lehiggadni, segít megmaradni is a két lábamon. Segít fellélegeznem mindkét örökké tartó, vissza-visszakúszó ciklikus rémálom karmaiból.
Egyébként is, most jól vagyok. Van valaki, aki önszántából foglalkozik velem.
Így vissza is rántottam magam a mosolyok, az energia, a könnyedség bolygópályájára.
- Jössz? - kérdezte Hisashi rángatva a vállamat. Türelmetlen és lázasan követelőző hangját öltötte fel.
- Mi van, édes, megjött? - vágtam vissza vigyorogva. - Mitől vagyunk ilyen idegesek?
- Előbb-utóbb megtudod.
Nulla érzelem az arcán.
Felvont szemöldökkel vizslattam, hátha eszembe jut valami, amin a hercegnő besértődhetett, de erre most nem jutott időm, úgyhogy megráztam a fejem és rángattam magammal a bátyám.
* * *
Az út alatt foggal-körömmel kellett visszafognom magam, hogy ne kezdjek magyarázni Coryról.
* * *
A kávézó ahol dolgoztam nem túlságosan különbözött más underground brooklyni bártól. Ugyanolyan vörös téglás szoba, doh-fekete szag keveredés, narancsos illatgyertyák, vöröses-tűzszerű fények. Meg egy jó akusztikájú kis színpad többtízéves szintetizátorral, dobbal, mikrofonnal meg akusztikus gitárral. Odaköszöntem a munkatársaimnak a pultnál. Kedvesen üdvözöltek viszont, a bátyám érkezésére viszont fintorogtak.
Megint itt fogsz lógni egész délután? - szűrtem a fogaim közt futólag sandítva Hisashira.
Diadalittasan bólintott.
Mélyen és fáradtan sóhajtottam.
- Akkor a szokásosat?
- A szokásosat.
Megpördültem és elindultam az öltöző felé átvenni a munkaruhám.
Csupa színes holmi (blúz-szoknya-harisnya) barna köténnyel és névtáblával.
Felkötöttem a hajamat egy konytba, és kiigazítottam a szemfestékemet.
Kinyújtóztattam elzsibbadt tagjaimat és munkához láttam. Fekete Hisashinak, karamellás latte a négyes asztalhoz, marshmallow pillow (ó, igen, a főnököm szokása a fantázianevek adása) az ötöshöz.
* * *
Jópár óra fel-alá futkosás után lehuppantam Hisashi mellé, aki unottan lapozgatott egy Shakespeare drámát. Szeme a gertyaláng villogásában meglepően világosnak tűnt, mint a barnacukor az előtte fekvő tálban.
Odakint zengett az eső, és szivárgott a könnyed, bánatos illata a vendégek esernyőjéről. Csak öt perc szünetet kértem, egy állítólagos kávészünetet. Igazából szó sem volt kávéról; vizet ittam, méghozzá vagy egy litert. Miután befejeztem, csevegni kezdtem a bátyámnak, aki a szemöldökét ráncolta lelkes szóáradatomra. Már megszokta hogy nem tudom abbahagyni a pörgést, de néha még ő sem értette, hogy tudok huszonnégy órám keresztül megállás nélkül dolgozni és sosem kimerülni.
Egy fiú mozgolódása zökkentett ki, a pont előttem lévő asztalnál.
Integetett. Nekem.
- Mennem kell - szóltam oda Hisashinak, aki ezt egy bólintással nyugtázta, majd belevette magát a lapok közt búvó emberek és helyszínek forgatagába.
- Lennél olyan édes, hogy hozol nekem még egy karamellás lattét? - kérte a vendégünk.
- Hogyne, máris hozom - villantottam rá egy mosolyt, és már fordultam is volna, de megragadott a könyömnél fogva.
- Szintén Avengers rajongó? - mutatott a kötényemet díszítő kitűzőre. - Film vagy képregény?
- Mindkettő, de a képregény tartalmasabb.
- Szóval bírod az akciót? Klassz. Hogy hívnak?
- Shika Hardwick, tiszteletedre - pukedliztem röhögve. Úgy tűnik a névtábla szinte felesleges.
- Érdekes név, mi-
- Köszi, de ne haragudj, most mennem kell. Szívesen elcsevegnék még, de kihűl az összes rendelés - mutattam a pultra. - További jó kávézgatást.
- Köszi, drága!
Érdekes. Már rég találkoztam akkora Avengers rajongóval, mint jómagam.
Ezután kivittem egy feketét és egy cappucinót egy festett vörös és egy széttetovált lánypárosnak. Letörtnek és megtépázottnak tűntek; olyannak akit már csak egy jó erős kávé tart életben. Megértően mosolyogva mentem oda hozzájuk.
- Egy fekete és egy cappucino - tettem le eléjük.
- Kösz - sóhajtott keserűen, pont kávé-keserűen a magasabb, lángvörös lány.
A másikuk biccentett és az előtte fekvő dossziéra döntötte fejét.
- Esküszöm, már azzal is kiegyeznék, hogy feldolgozásokat adunk elő- mormogta.
Nem akartam tovább zavarni őket, ezért tovább is álltam, hogy robotoljak még két óráig.
* * *
Cory
Anyámmal és apámmal farkasszemet nézve turkáltam az elémhelyezett madárkaját - elnézést, párolt lazacot valami megjegyezhetetlen nevű szósszal -, ami nyomhatott vagy két dekát.
Talán nem kellene meglepődni, hogy mind a hárman csont és bőr voltunk. Főleg anyám a fekete-fehér Chanel kosztümében, ahogy a kulcs-és arccsontjai kidülleszkedtek.
Tulajdonképpen valami Wall Streeti uralkodóval meg a családjával vacsoráztunk, amit őszintén próbáltam nem célzásnak venni arra, hogy közel tizennyolc évesen legyen egy barátnőm.
De persze a lány mellé ültettek, aki egyébként végig snapchaten lógott, magát fotózgatva. Egyébként valóban szép lány volt; bőre mint az olvadó karamell, szeme borostyán, haja sötét madárfészek és testalkata nyakigláb.
És mégsem tudott megmozgatni bennem egy rúgót vagy fogaskereket sem.
Konok hallgatásba burkolóztam, kifejezéstelenül előremeredve. Be akartam csomagolni magam egy műanyag tasakba vagy cipősdobozba és Florence and the machine-t hallgatva fel-fellélegezni.
A hangulat így kezdett kínosra váltani, úgyhogy anyám bedobta az aduászt; az iskolát.
- Cornelius, hogy tetszik az iskolád? - kérdezte felém pillantva.
Csak és kizárólag befolyásos emberek jelenlétében hívtak Corneliusnak. Gyűlőltem a fellengzősségét, ahogy körém fonódott és fojtogatott, akármilyen dallamos latin eredettel is bírt.
- Ugyanolyan jó maradt a színvonala - feleltem minél tömörebben.
- És a diákok? - érdeklődött Mr. Milton vagy Mileston vagy ki tudja ki.
Nagyot nyeltem.
- Vegyes. Van néhány rendes, van néhány unszimpatikus...de a legtöbbjük elég intelligens.
- Úgy hallottam a tanárok kiváltképp jók, mit gondolsz erről? - kérdezte Mrs. M. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy kikérdezésen. A lámpáknak is pont olyan izzó, éles fénye volt, akár a rendőrségnél a filmekben.
- Egyetértek - bólogattam hevesen. Ennyi, kifogyott a válasz-táram.
Egyetértő hallgatás követte feleletem.
- Te, Tyra? Mit gondolsz az iskoládról?
Itt bele is fáradtam az események követésébe.
* * *
Shi
Hisashira támaszkodva masíroztam hazafelé, egy ruha és tornacipő összeállításban, mert a magassarkú feltörte a lábamat. A szürkületi, borús brooklyni utcákon minden épület és utca homályba olvadt, körülöttük ezüst koronaként csillogtak a rájuk cseppent esőcseppek.
- Mondtam neked, hogy ne hordj magassarkút iskola és munka közben - pirított rám Hisashi, akinek teljesen össze kellett görnyednie, hogy belé tudjak kapaszodni. A tornacipőm sarkát le is tapostam, hogy ne érjen a sebes-véres lábamhoz, de ez eléggé megnehezítette a közlekedést.
- Ha nem lennél egynyolcvan körül, te is felfognád, hogy ha nem hordok magassarkút, olyan vagyok mint egy tizenkét éves - szóltam vissza.
- Ebben a ruhában senki sem néz annyinak - vágta rá ingerülten. - Nem túl visszafogott.
Végignéztem magamon. Egyszerű, pántos, fekete ruha lila masnikkal. A felsője szűkebb volt, de csípőtől lefele kiszélesedett. Szívalakú volt a kivágása, amit egy nagyobb masni el is fedett.
Értetlenül bámultam a bátyámra.
- Nem ártott meg a sok kávé, tanár néni? - röhögtem képen.
- Nem ártott meg a sok idő amit mostanában tollászkodással töltesz? - hajolt közelebb fenyegetően.
- Ruha, öt perc, smink, tíz perc. Kontra hajvasalás húsz perc, felkelés tizenöt perc... - sorolgattam összehasonlítva engem vele.
- TUDOD, hogy nem jókedvemből teszem.
Hisashi szeme örvénylő vulkánná szineződött, nagyjából a vörösbor és a tejcsokoládé közötti árnyalatra. Megtorpant.
Én meg csak álltam és álltam tekintetét, mely vadul tajtékzó hullámokkal lökött a rossz lelkiismeret zátonyára.
- Megvédeni még megvédhetem magam. Akármennyire is ellenkezel - közöltem zsongó szívvel. Mintha harangoztak volna a mellkasomban.
Ding-dong, ding-dong.
- Rendben bazd meg, védd meg magad! - kiabált rám japánra váltva a társalgást. - Menjél csak ahova akarsz, ha olyan kibaszottul nagy felnőtt vagy!
A dühös és gesztikuláló Hisashi egyenlő a japánul beszélő Hisashival.
Mélyet sóhajtottam. Már megint ugyanott tartottunk, mint egy hete. Ugyanúgy üvöltözött és magasságából előnyt kovácsolva felém tornyosult egy apró-cseprő semmiség miatt.
- Édes, drága bátyám- kezdtem higgadtan, de ahogy folytattam, fokozatosan egyre közelebb masíroztam hozzá-, igencsak örülnék neki, ha lehűtnéd magad a picsába!
- Nem lennék ideges, ha nem adnál okot rá! De tudod mit? Húzz el innen. Gondolom úgyis hazatalálsz.
Azzal a méregtől tűlfűtve felmordult és egy hatalmasat rúgott egy épület falába, majd lehajtotta a fejét.
Nem hagyhattam, hogy megint kicsinálja magát az én hibámból. Halkan odabicegtem hozzá, fogaimat összeszorítva a fájdalomtól. Megérintettem lehajtott fejét.
- Menjünk haza - közöltem vele takargatva gyötrő lelkiismeretem pókfonalait, melyek fojtogattak a levegőm kifogyásáig.
Hisashi hangtalanul elindult mellettem. Kiegyeztünk egy döntetlenben.
* * *
Cory
- Miért nem bírsz soha normálisan viselkedni? - kérdezte anyám szemmel láthatólag felőrlött idegekkel. A homlokán lévő alig látszódó ráncokat masszírozta egyik kezével, a másikkal pedig a mobilját nyomogatta.
- Szerintem elég udvarias vol- - kezdtem, de anyám leintett.
- Csak egy. Csak egy normális barátnőd legyen. Tizennyolc éves leszel, az ég szerelmére! - fakadt ki mintha legalább az érettségimre felejtettem volna el bemenni.
Hallgattam. A lábamra meredtem és próbáltam oda sem figyelni a háborgására.
Nem akartam barátnőt, nem akartam kapcsolatot, nem akartam hogy ők mondják meg mit tegyek, de a torkomra forrott a szó; ahogy mindig.
- Egyáltalán, nem is értem miért nem tetszik egy lány sem - folyt bele a szidásba apám is, aki az újdonsült Apple Watch-ával foglalatoskodott.
- Tyra például gyönyörű lány, befolyásos szülőkkel, jó iskolai eredményekkel - kontrázott anyám. - Miért nem vagy odáig érte? Más fiúk meghalnánk az irigységtől egy ilyen lányért!
Fellobbant bennem a nyers, vad méreg. A lényeg a befolyás náluk. A lényeg örökké a befolyás.
- Kérdeztünk valamit, Cory - pillantott rám figyelmeztetően apa.
- Nem tudnék foglalkozni manapság egy kapcsolattal - feleltem robotikus hangon, a szemükbe se sandítva.
- Éspedig miért? - dörrent rám anyám.
- Tanulok. Kevés a szabadidőm.
- Amit igazán szeretsz arra van időd, Cornelius. Mint a hegedű órákra - oktatott ki másik szülőm.
Be kellett harapnom a számat, hogy ne szóljam el magam - a hegedű órákat is rámkényszerítették.
Ökölbe szorítottam a kezem, körmeimmel a tenyerembe vájtam a dühtől. Legszívesebben kiabáltam volna telitorokból, az igazságtalanság lávája elárasztotta elmémet. Be kellett harapnom a számat, hogy ne ömöljön ki belőle több millió rejtegetett szó.
Ezért csak engedelmesen, jófiúsan bólintottam egyet.
- Remélem megértettük egymást - zárta le a vitát apám.
Az ablak felé fordultam tűntetőlegesen.
Fájt. Idegesített. Irritált. Hogy nem tudtam tenni semmit a szüleim önzésének ellenére. Se nekik, se senki másnak nem mondhattam el, hogy én nem azt a szerepet akartam amit rámosztottak. Az újgazdag szépfiúét. Anyuci fiacskáját. Elkényeztetett óvodást.
Mindezen címkék miatt, ahogy sorjában azonosítottam magammal, egyre erősebb hányingerérzet terjengett szét belsőmben. Nem akartam ilyen lenni, és ezt az aggályomat magamba kellett fojtanom; senki sem volt alkalmas a meghallgatásomra.
Shit nem akartam terhelni; mindent összevetve alig ismertem, nem vághattam a fejéhez a problémáimat, főleg hogy már első találkozásunk óta folyamatosan engem istápolt és tartott a két lábamom. Szó szerint.
Elijah, a londoni barátom minden szegletét kiélvezte a befolyásos szüleinek és az ő pénzüknek, ezért nyilvánvalóan; nem értette volna meg kétségeim értelmét. És neki nem is akartam elmondani. Nem akartam, mert tudtam, ettől csak még kevésbé venne komolyan. Tudtam, hogy csak rámnézne, jót nevetve és
megveregetné a vállamat.
"Vicces vagy" - mondaná." De most az álszentkedésedet félretéve...örüljél már a szerencsédnek, Cory"
Erre felmerült bennem a kérdés:
Tényleg hívhattam ezt valaha szerencsének?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése