Altatódal 5.fejezet

"Bennem már csak az a homály dereng,
Mely alkony után sápad nyugaton
S amelyet lassan, feketén beleng
Az éj, a fél-halál, a nyugalom."

william shakespeare - 73. szonett

Az íróklub beindul, Cory kikészül, és a bájos testvérpár vásárol. 

5.fejezet

Cinkosa vagyok édes tolvajomnak*

Cory

A könyvtárban ültünk.
A fölém tornyosuló hatalmas polcok bekerítették az alig tizenöt diákból álló szedett-vedett szakkörünk tagjait.
Shi ledöntötte a fejét a padra. Szótlan volt, síri csendben figyelte a tanár érkezését.

- Szép jó napot! - köszöntött minket lelkesen Miss Lyon, hóna alatt egy mappával. Leült az asztalfőre, kifújta magát, és körbetekintett a termen. - Mindenki megérkezett?
A pulzusom megint felerősödött, ahogy tekintetem találkozott vele.
Nem mintha eddig nem felváltva engem és Shit bámulta volna.
Viszont egy szót sem intézett hozzánk; kivárt. Kivárt, akár valami préda az áldozatára. Kivárt, holott ismerte Shit, s tulajdonképpen engem is.

Én pedig minden csontomban éreztem, már régen tudtam, hogy egy világ szerencsétlene vagyok.
A szívem dübörgött, majdnem kiszakadt a helyéről. Izzadtam, és rázott a hideg.

- Nem? Akkor kezdhetjük - mosolygott csupa örömmel a tanárnő. - Lássuk csak... Akamine, Hisashi?
Halálunottan lóbálta meg a karját a levegőben.
Akkorát sóhajtottam, hogy az egész könyvtár beleremegett. Mindenki rámpislogott egy pillanatra; aztán  továbbhaladt a névsorolvasás.

Testemet elárasztotta a langymeleg nyugalom, ahogy a nevek sokaságát végigsorolták. A sajátomnál épphogy felnyújtottam a karomat, és még az is elernyedt, ahogy a megkönnyebbülés szétáradt a testemben.
- Úgy tűnik mindenki itt van - csapta össze két tenyerét. - Nos, örülök hogy ennyien eljöttetek a szakkörre! Szeretném, hogy mielőbb bemutatkozzunk egymásnak és kezdjünk munkához!

A tanárnő utasítására körbementünk az összes tanulón, hogy mind bemutatkozhassunk. A kör pedig a tanárnővel kezdődött, és balra haladt.

Nem hallottam semmit a többiek száján kiszivárogni, mint egyenletes morajlást. Elnyomott mindent a gomolygó füst az elmémben.

Aztán a kör elért hozzá is.

Nagykegyesen, színpadias sóhajjal állt fel a székről. Mintha egy szívességet tett volna a jelenlétével.

- Hisashi vagyok - morogta zsebrevágott kézzel, majd visszaült.

- Esetleg bővebben? Például meséld el, miket szeretsz csinálni, olvasni... - bátorította a Miss Lyon a jegyzetfüzetébe irogatva.

Újra felállt.

- Szeretek dugni. Háború és béke.

A terem kongott a csendtől.

Ledermedtünk, hitetlenül bámultunk, mintha a merész hormontúltengéses tizenévesek egyszercsak ártatlan óvodásokká törpültek volna.

Bár rám sem a merész, sem a hormontúltengéses nem illett, mégis megrendültem. Akamine nem változott egy cseppet sem. Ugyanolyan viccesnek képzelte magát.

Kínos nevetés futott át könyvtáron.

Shi mellettem a homlokára csapott, s a hangzavarban megszólalt.

- És ez az én bátyám...
Nem tudtam, most vagy már percekkel ezelőtt tört el bennem valami. 

Hisztérikus nevetés tört rám, mert már nem tudtam semmi mást tenni, mert ez már túl nevetséges és kiszámítható volt, és mert tudtam, tudtam hogy ez fog történni.

Megadtam magam az igazságnak.

Ezt elcsesztem.De legalább így már csak egyetlen kérdés visszhangzott bennem: miért különbözött a vezetéknevük?

- Gondolom megérted, miért nem mutattam be eddig - nevetett velem idegesen.

- Látom csak szépeket mesélsz rólam, hugi - vigyorodott el Akamine integetve neki az asztal másik feléről.

- Kussolj, seggfej! Egyáltalán mi a szart keresel itt? - sziszegte vissza Shi.

- Jöttem megismerkedni - ekkor rám nézett -, az írótársakkal.

- Szánalmas vagy, Hisashi - fújta rá vad dühvel.

Shi.

Dühösen.

Nem hittem, hogy képes lesz egy délután annyi megdöbbenést hozni, mint ez.

- Miss Hardwick és Mr Akamine, fejezzék be, kérem! - utasította a tanárnő.

Shi engedelmesem elfordult testvérétől, aki továbbra is önelégülten mosolygott.

- Köszönöm. Folytassa, Miss Brickton - biccentett az Akamine mellett ülő lány felé.

Ameddig a kör továbbment, az esélyeimet latolgattam. Oké, tehát az egyetlen potenciális barátomnak pont annak a fiúnak a húgának kell lennie, aki a gyerekkoromat néhány "szellemes" beszólással elindított lavinával összetörte.

Átestem a kesernyés fel nem fogás pontjára, ahol csak nevettem és nem gondoltam bele, hogy mi lesz ezután. Mert ez a fiú nem fog békén hagyni. Minden egyes testrészéből, atomjából ez áradt.
Talán azért burkolóztam áldott rejtőzésbe az igazság elől, mert arra, hogy miért jár a húgával egy évfolyamba és miért különbözik a vezetéknevük, választ nem kaptam. Talán féltestvérek. Talán az egyiküket örökbefogadták.

De nem számított; testvérnek testvér volt, ha összekötötte őket a vér, ha nem. Együtt éltek, egy levegőt szívtak.

- Cornelius? - hallottam ki a nevemet. Görcs állt a gyomromba.
Feltápászkodtam, s tekintetemet az olcsó tapétás falra függesztettem.

- Hívjatok csak Corynak. ...

Ne nézz rá, ne nézz rá, ne nézz rá.

  - ...főleg verseket és novellákat írok. Camus műveit rendkívül elgondolkodtatónak találom, a Shakespeare szonetteket szinte kívülről fújom...
 

 - Halljuk.

A rekedtes, dörmögő hang irányába fordultam.

- Megismételnéd? - nyögtem ki értetlenkedve.

- 35. szonett. Mondd el - Székében hátradőlt, s várakozásteljesen tartotta a szemkontaktust.

- Nem, köszönöm, nem tudok jól verset mondani - ellenkeztem.

- Beszélni mindenki tud - röhögött ki.

Nem is tudom mi lehetett gyorsabb, a pulzusom vagy az a pillanat, mielőtt Miss Lyon rákontrázott volna.

- Tényleg, Mr Scarcliffe, mondja el nekünk - bólogatott bíztatóan.

- Tényleg, tanárnő, nem vagyok jó ebben, nincs értelme elmondanom - erősködtem amíg csak tudtam.

- A versmondásnak mindig van értelme, Mr Scarcliffe. Egy költőnek a verseit is fel kell tudnia mondani. Próbálja csak meg, rajta - bíztatott tovább. 

A többiek bőszen bólogattak, talán csak kárörömből, talan őszinte bátorítás gyanánt.

Mélyet sóhajtottam.

A legjobban az idegesített, hogy megint ő nyert.

A végén viszont,

Feladtam.

Utolsó kétségbeesésemben csak sodródtam a verssel; hagytam hogy őszintén mondjam el, hagytam 

hogy elfelejtsem a helyzet abszurdumát.

- "Bármit tettél, ne bánkódj; tüske van
A rózsán, ezüst forrásban iszap;
Nap s hold elé felhő és árny suhan
S rút rák él a bimbó selyme alatt.

Mind tévedünk; én is, mert képbe zárom
S így oldozom önkényed tetteit,
S magam rontva vétkedet magyarázom
S túlzott mentéssel túlzom bűneid:

Értelmezem érzékiségedet
(Az ügyész véd): szívem ím pörbe száll
Szívemmel, mert szerelem s gyűlölet
Benne oly polgárháborúban áll,

Hogy kényszerére keserű bajomnak
Cinkosa vagyok édes tolvajomnak.*"

A helyemre ültem. Tapsoltak, csak Akamine vonta fel hitetlenül a szemöldökét.

Rácsesztél - gondoltam vegytiszta örömmel.

  - Legalább már tudom kivel kell felmondatni a verseket - mosolyodott el szélesen Miss Lyon. - Apropó, versek! - csapott az asztallapra lelkesen. - Jövő órára mindenki hozza el a kedvencét, és gyakoroljuk a szavalást.

Remek. Még valami amin tépelődhettem.

Amennyivel én elkeseredtem, annyival lett Akamine még önelégültebb. Fordított arányosság volt közöttünk.

*  *  *

Shi

Nekem nincs bátyám, nekem nincs bátyám, nekem nincs bátyám - próbáltam kitörölni Hisashi létezését az agyamban. Bárcsak lenne egy delete gombom, vagy legalább egy Exmemoriam bűbáj a tarsolyomban, nem csak az én életemet terelné szebb irányba, az biztos.
A memóriatörlés helyett viszont be kellett mutatkoznom; ez a nap egyre jobb és jobb lett.

- Shi Hardwick vagyok, csillámfelhős életem nagy részét az írásnak szentelem, legyen az vers, két srácról szóló  homoszexuális novella vagy valami véres és csúnya - szalutáltam a többiek felé.

A tanárnő vigyorgott rám. Azt hitte viccelek.
Ha tudta volna mennyire őszinte vagyok...
Miután végighaladtunk az összes diákon, a tanárnő újabb fantasztikusan megalázó ötlettel rukkolt elő. A szeme csak úgy villódzott John Lennon-os szemüvege mögött.

- Szóval, lenne egy nagyobb projekt is az évre nézve; hármas-négyes csoportokban kell egy elégiát írnotok. Minimum úgy 10 versszakot várnék el, úgyhogy bölcsen válasszatok témát.

A rohadt életbe már! Miért nem vagyok képes megszabadulni Hisashitól?

- Gyerünk, gyerünk, válasszatok csoporttársakat - noszogatott minket.

Hisashi gondolkodás nélkül ugrott át a székünkhöz.

- Ha legalább kérdeznéd meg hogy idejöhetsz-e, seggfej... - morogtam neki lassan ismét fellángoló dühvel.

- Idejöhetek, Miss Hardwick? Mr Scarcliffe? - hajtotta rá a fejét a vállamra, ártatlanul pislogva.

- Úgy sincs más választásunk - sandítottam Coryra, aki ösztönösen arrébb tolatott Hisashitól.
  - Na, nem kell félni tőlem - vigyorgott rá idiótán, a fiú pedig csak idegesen bólogatott, és elfordult. Megértettem a reakcióját, én is valahogy így tettem volna, ha történetesen nem a bátyám lett volna.
 

 - Oké, akkor hárman? - kérdeztem unottan, próbálva kimenteni Coryt a bátyám karmai közül.

  - Úgy  van - húzta ki a székemet és ült bele az ölembe.
  - Te fasszopó! Összenyomsz, basszameg! - próbáltam lelökni a saccolva nyolcvan kilós bátyámat a lábaimról.

Hisashi a mellettem ülő sráchoz fordult, aki egyetlen pillantására felállt és keresett magának egy csoportot. Pedig pont hogy egész kedves arckifejezéssel illette.
Diadalittasan odaült a fiú helyére.
  

- Azta, tényleg mindenki utál - nyugtáztam röhögve.

  - Irigyled a tekintélyem, törp?

  - Még egy ilyen és kifestem a könyvtárat a beleiddel - sziszegtem miközben a gallérjánál fogva közelebb rángattam magamhoz.

  - Oké, oké, megadom magam, nehogy a karate mester megtámadjon - röhögött ki.

- Judo, bazdmeg. Judo - csóváltam a fejem.

- Ugyanaz - legyintett. Emiatt újfent a torkának estem, szegény Cory pedig csak sóhajtozva nézett ránk, s lehajtotta fejét a padra.

És így lett a mi triumvirátusunk egymás társszerzője.

* * *

Hisashi

  - Verset kell írnunk közösen? Szép lesz - motyogta Cory Shi felé miután a  lecsillapodtak a lány a kedélyei.

Átnéztem a húgom felett - ez nem volt túl nehéz feladat.

- Ha nem tetszik valami drágám, találunk egy másik tago-

 - Kussolsz! - pirított rám szúrós szemmel Shi. - Szard le, Cory.

A szépfiú erre csak még kínosabban érezte magát, a halántékát dörzsölgette zavarában. Úgy pillantott rám, mint valami elmebeteg pszichopatára szokás.

- Azért nem kell így megijedni, nem harapok - "bátorítottam".

- Csak rúgsz, ütsz, csípsz...- sorolgatta sötét tekintettel a húgom.

- Csak azokat akik bántanak téged - doromboltam, arcomra ragadt gúnyos mosolyommal. Szemem sarkából egy figyelmeztető pillantást vetettem a szépfiúra, aki értetlenül bámult vissza rám, majd megköszörülte a torkát.

- Mindenesetre a verset el kell kezdenünk írni minél előbb - szólalt meg csendesen.

  - Tolhatod is ide a segged - biccentettem felé nagykegyesen.

Olyan fejet vágott, mintha nem értett volna a mocskos pórnép nyelvén.


- A szótáradban szerepel a jómodor? - mordult rám a húgom.


- Nem, ahogy az övében a segg szó sem - bólintottam lekicsinylő pillantást vetve Cornelius felé.


 - Létezik benne - közölte egyszersmind, mielőtt még Shi lenyakazott volna. Nulla életkedv érződött rajta, de azért közelebb húzódott Shihez és ezúton hozzám is.

  - Szemlátomást megértettük egymást - nyugtáztam délceg úrifi módjára. Csak semmi irónia. - Akkor mikor óhajtotok összeülni? Október eleje?


  - Addigra már címet és tárgyat is kell választani - füstölgött Shi. - A tanárnő az előbb mondta, de szemlátomást te nem méltóztatsz figyelni.


Olyan hangzavar volt, hogy a könyvtárosnő is elkezdett kiabálni. Tehát ennek ellenére kellett volna hallanom mit mond.


- Legközelebb majd áhítattal figyelem - dőltem hátra hintázva egyet a székemben.


- Majd e-mailben megbeszéljük a címét - mondta némi habozás után Cornelius.
Bólintottam a húgommal egyetemben, s megragadtam a fiú karját, jó erősen. Értetlenül bámult vissza rám, megrándulva érintésemre.


-  Én nem...Én allergiás vagyok - húzta el a kezét, amikor érintettem volna a tollat a bőréhez.
Sóhajtva elengedtem, és az előttünk heverő papírkupac lapjai egyikére felírtam az e-mail címem; justshutthefuckup@yahoo.com.


A húgom is követte a példámat.


- Na, írd fel a tiedet - húztam fel az ingem ujját.


Cornelius teljesen figyelmen kivül hagyva az ajánlatomat, felírta a mail címét egy papírra. c.scarcliffe@gmail.com. Egy cseppet sem lepődtem meg a hivatalos néven.
Mire észbekaptunk, vége lett az órának.


- Megvártok, amíg a szekrényemhez megyek? - kérdezte Shi összetéve két tenyerét.
Tökéletes alkalom.


Amint a húgom hallotávolságon kívül került, a szekrényhez löktem Corneliust.


- Mit akarsz a húgomtól? - kérdeztem halál nyugalommal. Csak a szemeimmel és a rezdüléseimmel éreztettem vele; bajba került.


- Egy jó ismeretséget!


Remegett. Izzadt. A hangja őszinte kétségbeesettség romhalma volt.
Nem hihettem neki akármilyen ártatlannak tűnt.

- Hogyne - prüszköltem, majd hangosabban folytattam.  - Mennyire jót? Annyira hogy beteszed a...?


- Nem - jelentette ki előrébb hajolva. Már nem is látszott annyira elveszettnek.
 
 - De ha a kezed elvándorolna bárhová a térde és a nyaka között, búcsút mondhatsz a versírásnak, mert darabokra marcangolom mindkét kezed - sziszegtem neki, fenyegetően fölé tornyosulva.


Biccentett egyet.


- Erről biztosíthatlak hogy nem fog megtörténni - nézett farkasszemet velem.


- Tudom hogy nem fog - morogtam. - Ha mégis, a véreddel írom meg a közös versünket, drága munkatársam.
Nem reagált semmit, hűvös hallgatással felelt szavaimra.
 
 - Most pedig mész haza mielőtt a húgom ideér.
 
 - De megígértem, hogy megvá-
 
 - Ha nem mész el most - zártam le az utolsó menekülési útvonalát a karjaimmal. - Nem hagyom hogy továbbra is puszipajtások legyetek.


Cornelius felfogta a dolgot, amit egy bólintással jelzett is. Egy gyors mozdulattal leengedtem karjaimat, hagyva a fiúnak hogy távozzon.


- Remélem jó érzés - nézett még utoljára a szemembe, majd olyan gyorsan elillant, hogy vissza se kérdezhettem.


Még csak hátra se nézett.


* * *
  - Cory... hova ment? - szontyolodott el a húgom. Egyik pillanatról a másikra lefagyott a mosolya, őzszemei meg engem pásztáztak elkeseredetten választ kutatva.
 
 - Azt mondta haza kell mennie - vontam vállat. A húgom arcizmai megrezdültek.


  - Mondtál neki valamit? - puhatolózott gyanakvóan.
 
- Az elköszönés számít?


Shi mélyet sóhajtott.


- Rendben, úgyis el kell mennem vásárolni - emelte le tekintetét rólam a földre.


- Megyek veled - közöltem.


- Menj csak haza - legyintett le.


- Mondom megyek veled - Nem tágítottam.


- Gyere - mosolygott rám erőtlenül.


Próbáltam kitörölni minden megbánást és bűntudatot az agyamból.


* * *

- Tulajdonképpen mit is akartál venni? - kérdeztem a hajamat vakargatva, amikor a második ruhaboltba léptünk be vásárlás nélkül.


- Van róla egy listám - tolta az orrom alá a telefonját. 
- És ezt mind meg akarod venni? - futottam át az igen hosszadalmas felsorolást. - És még egy fekete ruhát?

- Fűzősöm még egy sincs - vont vállat.


- Fűzős? - kaptam fel a fejem gyanakvóan.


- Nem kell máris beszarni - vágott hátba. - Na, befelé.
Öt másodperc alatt kiismerte magát a zegzugos üzletben, s úgy mozgott benne, mint az otthonában. Fürgén és határozottan.


- Szar anyag, szar szabás, nuku XS-es... - mormolta maga elé Shi, majd megtorpant. - Ez jó lesz.
A fűzős fekete ruhát próbálta fel, én meg követtem.


- Kösz, de magam is el tudom dönteni, hogy beleférek-e - legyintett lesajnálóan. - Vagy hogy tetszik-e.
Haboztam.


- Kíváncsi vagyok hogy áll.

- Inkább kíváncsian benéznél egy óvatlanul próbáló hölgyhöz vagy úrfihoz - vigyorgott rám.


- Az sem utolsó ok - mosolyogtam vissza halványan.
Shi belépett a próbafülkébe, és persze nem mutatta meg amit vásárolni kívánt, csak kisétált a ruhával egyenesen a pénztár felé.

- Jó? - kérdeztem.


- Jó.


- Nem túl kivágott?


- Hisashi... - sóhajtott fel fáradtan, lekezelőem megsimogatva a hajamat. -  Inkább maradj a hajvasalásnál és ne szólj bele.


Ingerülten lesöpörtem a kezét fejtetőmről, és úgy döntöttem inkább kint várom meg, amíg megveszi amit akart.


- Na, ne sértődj meg, bátyus - lengette meg előttem a zacskót, miután végzett. - Még lesz néhány ruhám amit el kell viselned.
Ingerülten megforgattam a szememet, majd követtem a következő boltba, ahol szemhéjtust és egy fekete rúzst vásárolt. Unalmamban hozzácsaptam egy szemceruzát az áruhoz.


- Minek neked szemceruza? - röhögött ki Shi.


- Kipróbálom. Egy j-rockos külsővel még jobban fognak rám ragadni - vontam vállat vigyorogva.


- A számító mindenedet! Majd megtanítalak hogyan kell rendesen használni - bökött oldalba Shi.


- Na, megszólalt a divatblogger - csettintettem a nyelvemmel.
Shi csak elmosolyodott, és belémkarolva folytatta útját egy...fehérnemű bolt felé.

- Várj csak meg - ajánlotta fel Shi, látva a meglepődöttségemet.


- Persze - bólintottam. Legalább nem kell bámulnom azokat a szexista plakátokat a bolt falain, hál' Istennek.


Hátradőltem egy korlátnak, és onnan figyeltem Shit, ahogy nézegeti a felhozatalt. Először egy normális, fehér melltartót, aztán egy fekete csipkéset, amit történetesen láttam már egy lányon néhány hete. Gondolkozás nélkül berohantam az üzletbe.


- Na arról szó sem lehet - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, megragadva a húgom karját.


- Téged mi a faszért érdekel hogy én mit  hordok a pólóm alatt?! - fújtatott, kihúzva a pulóverét ujjaim közül.


- Téged meg miért érdekelnek az ilyen melltartók? - vágtam vissza.


- Mert nekem ez tetszik, és az én döntésem hogy hogy nézzen ki az a ruhadarab, amit csak én látok! - fejtette ki, túlpörögve és hadarva.
Hirtelenjében nem tudtam visszavágni.


- Menj a picsába - túrtam bele a hajamba idegesen. - Vedd csak meg.


- Te meg sértődj csak meg, királykisasszony! - vágott vissza. - Nem kell az engedélyed.
Szó nélkül kisiettem az üzletből, égő arccal.

* * *

Shi


- Az a srác a pasid? - kérdezte az eladólány, a kifelé rohanó Hisashi felé biccentve.


- Ó, bárcsak az lenne. Akkor bármikor kidobhatnám - feleltem mérgesen fújtatva.


- Nyugi, az én bátyám is ilyen volt - legyintett. - Majd ő is lenyugszik.


- Ő annál makacsabb - néztem még mindig az irányába, majd elköszöntem a lánytól, és Hisashi felé vetődtem.


- Lehetséges lenne, hogy nem viselkedsz úgy mint az apá-
Nagyot nyeltem, és gyorsan kijavítottam magam.


- A dajkám?


Hisashi kerülte a pillantásomat, komoran leszegte a fejét.
Tudtam hogy ahányszor ezt a fejéhez vágtam, teljes önutálatba taszítottam. Mindig elborult az agyam ha idiótán viselkedett - annyira amennyire nem számítottam.

Hazafelé menet meg se szólalt, s azután bezárkózott a szobájába a hétvégére. Akárhogy akartam vele beszélni, teljes csendbe burkolózott. Még amikor könyörögtem neki, akkor se.

Ilyenkor csak este evett és alig láttam - arca elnyűtt és mérhetetlenül megviselt volt, engem pedig felőrlött a bűntudat miatta. Végtére is a bátyám volt, nem akartam igazából bántani.

Nem akartam, hogy utálja magát.


Nem akartam.


*William Shakespeare: XXXV. Szonett