 |
| gyönyörű rajz a történethez a művészünktől |
Szóval dear friend, ezt neked küldöm. Stay strong and never lose hope.
Daniel Parker mire felmászott a társasház legfelső emeletére már jópárszor elgondolkodott azon, hogy talán jobb ötlet lett volna visszautasítani Emmát amikor elhívta őt ebbe a rajziskolába. Jó buli lesz, mondta. Legalább Danny kikapcsolódna és nem egész nap otthon őrlené magát aggódva barátai miatt. Beadta a derekát a végén - legalább boldoggá teheti Emmát.
Azt viszont nem kalkulálta be, hogy a lány orvosi vizsgálatra megy megint. Mostanában meglepően sokat betegeskedett és fájlalta a hasát, holott eddig alig hiányzott az iskolából. A gondolat, hogy Emma beteg magában is szürreális volt, hát még hogy ilyen sokat jár orvoshoz és vizsgálatokra eredmény nélkül. Danny próbálta abbahagyni az aggodalmaskodást, de egyre csak ezen törte a fejét. Emma persze ugyanolyan boldogan és energikusan viselkedett, mint mindig. Talán pont emiatt nem is volt oka félni.
A fiú végül megemberelte magát, s kissé esetlenül, de mégis bevánszorgott a csikorgó ajtón - s amiatt fel is keltette magára a nemkívánatos figyelmet.
Hallotta, ahogy néhányak ajkát elhagyja egy köszönésféle, ő meg csak kicsire összehúzva magát keresett magának egy helyet a modellel szemben. Próbált minél kevesebb helyet elfoglalni, előhúzta rajztábláját és elhelyezkedett úgy, hogy tökéletes belátása legyen a modellre, aki még szemlátomást nem érkezett meg. Emma azt mondta az első óra ingyen lesz, szóval nem is szórakozott azzal, hogy megkeresse a rajztanárt, aki elvileg egy nagyon fiatal vattacukor hajú nő volt- legalábbis Emma így írta le.
Amíg várt, a mellette igyekvő diákokat figyelte. Kicsit nyugodtabban érezte magát mint a többi korabeli társaságában. Legtöbbjük rocker volt, sokukon látszódott az alternatív stílus. Tipikus művészlelkek. Mire Danny visszatért gondolatai örvényéből a valóságba, már egy magas, izmos testalkatú srác ült a modell helyére, s valóban, arca is olyan szabályos és jóképű volt, akár egy divatmagazin fotózásáról szabadult volna ki. Álomszerű fiú, álomszerű mohazöld szemekkel, álomszerű oldalt felnyírt hajjal. Danny le se tudta venni róla a szemét.
Hallotta, ahogy néhány lány vihorászik a háta mögött, amikor jó alaposan végigmérték a fiút. Hangzavar keletkezett a teremben, ő meg csak zavartan lesütötte a szemét. Dühös lett magára amiért neki is kapásból megtetszett a fiú, pedig nagyon nem akart most fiúkon gondolkodni, amikor barátai is annyira maga alatt voltak, nem is beszélve arról hogy Emma mennyit betegeskedett mostanában. Megcsóválta a fejét. Tényleg semmi értelme nem volt ennek az egésznek. Megszólítani se bírta volna.
- Ha kinevettétek magatokat lányok, akár be is mutathatnám nektek az új modellünket, Kevin Millert. Sajnos csak hétvégén lesz itt, szóval ha őt akarjátok rajzolni ilyenkor gyertek - lépett elő és kacsintott rájuk egy alacsony, rózsaszín hajú nő, aki nyilván az Emma által leírt rajztanár volt.
- Elnézést, mi történt az előző sráccal? - kérdezte az egyik fiú, akinek annyira nem tetszett az ötlet hogy a helyes modell miatt semelyik lány figyelmét se tudja majd elnyerni.
- Mikor kiderült hogy pénzért mutogatta magát a szomszéd néninek és az unokája panaszkodott a nagyi hangjára éjjel...
Dannyből kibukott a röhögés, és emiatt mindenki egy emberként fordult felé és afféle "ennek meg mi a fasz baja van" fejjel néztek rá. Danny félve rápillantott a modellsrácra - Kevinre -, akivel találkozott a tekintetük. A fiú rávigyorgott és ha Danny jól látta akkor kacsintott is. Vagy csak szemrángása volt? Sosem fogja megtudni. Akármilyen kínos volt a helyzet, ez mégis jól esett neki.
A tanárnő végül megköszörülte a torkát, és odament Dannyhez. Szerencsére megint hangzavar keletkezett, így nem égett tovább a feje.
- Szia, Daniel Parker, ugye? Emma mesélt rólad - nyújtotta a kezét.
- Nem, Bob vagyok - vigyorgott rá. Mikor kapott egy értetlen nézést és egy lesajnáló mosolyt, gyorsan kijavította magát. - De igen, és Danny a művésznevem.
- Jól van, Danny, örülök hogy eljöttél. Foglalj helyet és próbáld ki amihez kedved van.
Danny biccentett egyet, megköszönte, és visszafordult a modellhez. Kevin mintha megint felé nézett volna, de biztos csak képzelődött. Miért is nézne felé egy ilyen srác? Talán a hülye hiénaröhögése miatt. Végül csak leszegte a fejét és próbálta szégyenét feledni. A ceruza és szén sercegése a papíron le is nyugtatta, ahogy elkezdte Kevin arcát papírra vetni.
Öröm volt őt rajzolni. Karakteres vonásai, szabályos arca, elrévedő tekintete, félmosolyra húzódó szája és éles arccsontja mind-mind elbűvölte, és még kissé ismerősnek is találta őket. De hogy miért és honnan arra nem tudott rájönni.
* * *
Danny a rajzóra után esetlenül összepakolta a felszerelését. Hogy is ne lett volna esetlen, ha Mr. Tökéletes Fogsor épp a róla készült rajzokat tanulmányozza. Danny igyekezett gyorsan a mappájába csúsztatni a portét, de a másik fiú ügyesebb volt, kikapta a kezéből a papírt, hogy szemügyre vehesse.
- Ez iszonyat jó - bámult meglepetten a rajzra. Danny picit elpirult a bóktól, lesütötte szemét. Nem volt hozzászokva a bókokhoz, nem tudott rájuk rendesen válaszolni.
- Csak egy vázlat - vonogatta a vállát zavarában.
- Attól még fantasztikus - villantott rá egy híres szépfiús félmosolyt.
Danny alig mert felpillantani rá, hát még belenézni abba a mohazöld örvénybe ami a srác szeme volt.
- Kevin Miller - nyújtott kezet végül a modell.
- Peter Parker - vágta rá Danny elvigyorodva. - Na jó, sajnos nem Peter.
- Danny, ha nem tévedek. Daniel Parker, akit még gólyaként elkapott a diri amiért gyújtogatta a gyepet az udvaron.
- Csak ki akartam próbálni hogy milyen igazi füvet szívni - röhögte el magát Danny.
- Igen, és az egyes témazáródba tekerted az "anyagot" - Kevin arcára nevetőráncok kerültek, amint öklébe nevetett.
- Ó, régi szép idők...De várj, ezt honnan a francból tudod? Csak nem...?
- Évfolyamtársak vagyunk - közölte elvigyorodva.
Danny hátrahőkölt meglepettségében.
- Van egyáltalán közös óránk? - bukott ki belőle a kérdés.
- Tesióra. De alig láttalak ott...
- Azt nem csodálom, mert nem is megyek be vagy felmentetem magam "elállíthatatlan orrvérzéseim" miatt - Danny gondolatban lepacsizott bandatársaival, azaz a zseniális ötlet szerzőivel.
- Nem olyan rossz ám mozogni, csak bele kell lendülnöd - veregette meg a vállát Kevin.
- Úgy beszélsz, mint a tesitanárunk - borzongott meg a másik.
Mielőtt választ kaphatott volna kijelentésére, meglátta hogy csörög a telefonja. Robin volt az, s mivel már hetek óta nem beszélt a lánnyal, érdeklődve kapta fel a telefont. Kicsit arrébb tolatott a pakoló diákok tömegétől és Kevin kíváncsi tekintetétől. Már épp beleszólt volna a készülékbe, hogy valami idióta formában köszöntse barátját, de ő megelőzte.
- Szia Danny, beszélhetnénk egy percre?
A hangja komoly volt, el-elcsukló és mélységesen szomorú, amitől a fiút még a hideg is kirázta, gyomra görcsbe rándult, torka elszorult. Robin nagyon ritkán volt szomorú, és akkor sem annyira hogy már remegjen a hangja, akkor sem annyira hogy fel kelljen hívnia valakit. Dannyn csontjáig hatoló félelem hasított át, tehetetlennek érezte magát és valahogy tudta, érezte egész testében, hogy valami olyan történt, amitől eddig is féltek.
- Mi történt? - kérdezett vissza ijedten. Bénultan vánszorgott át a mosdóhoz, ahol bezárkózott egy fülkébe, s a wc tetejére roskadt.
- Danny, nem tudom hogy mondjam ezt el, nem akarom, hogy kiakadj, de jogod van tudni a dologról - Robin szemlátomást halogatta, hogy barátja szembesüljön az igazsággal.
- Csak bökd ki - suttogta vissza a fiú, félig ingerülten, félig kétségbeesetten.
- Emmáról van szó. Ugye tudod, hogy mostanában sok vizsgálatra jár és - itt Robin hangja elcsuklott - úgy tűnik leukémiája van.
Daniel Parker mire felmászott a társasház legfelső emeletére már jópárszor elgondolkodott azon, hogy talán jobb ötlet lett volna visszautasítani Emmát amikor elhívta őt ebbe a rajziskolába. Jó buli lesz, mondta. Legalább Danny kikapcsolódna és nem egész nap otthon őrlené magát aggódva barátai miatt. Beadta a derekát a végén - legalább boldoggá teheti Emmát.
Azt viszont nem kalkulálta be, hogy a lány orvosi vizsgálatra megy megint. Mostanában meglepően sokat betegeskedett és fájlalta a hasát, holott eddig alig hiányzott az iskolából. A gondolat, hogy Emma beteg magában is szürreális volt, hát még hogy ilyen sokat jár orvoshoz és vizsgálatokra eredmény nélkül. Danny próbálta abbahagyni az aggodalmaskodást, de egyre csak ezen törte a fejét. Emma persze ugyanolyan boldogan és energikusan viselkedett, mint mindig. Talán pont emiatt nem is volt oka félni.
A fiú végül megemberelte magát, s kissé esetlenül, de mégis bevánszorgott a csikorgó ajtón - s amiatt fel is keltette magára a nemkívánatos figyelmet.
Hallotta, ahogy néhányak ajkát elhagyja egy köszönésféle, ő meg csak kicsire összehúzva magát keresett magának egy helyet a modellel szemben. Próbált minél kevesebb helyet elfoglalni, előhúzta rajztábláját és elhelyezkedett úgy, hogy tökéletes belátása legyen a modellre, aki még szemlátomást nem érkezett meg. Emma azt mondta az első óra ingyen lesz, szóval nem is szórakozott azzal, hogy megkeresse a rajztanárt, aki elvileg egy nagyon fiatal vattacukor hajú nő volt- legalábbis Emma így írta le.
Amíg várt, a mellette igyekvő diákokat figyelte. Kicsit nyugodtabban érezte magát mint a többi korabeli társaságában. Legtöbbjük rocker volt, sokukon látszódott az alternatív stílus. Tipikus művészlelkek. Mire Danny visszatért gondolatai örvényéből a valóságba, már egy magas, izmos testalkatú srác ült a modell helyére, s valóban, arca is olyan szabályos és jóképű volt, akár egy divatmagazin fotózásáról szabadult volna ki. Álomszerű fiú, álomszerű mohazöld szemekkel, álomszerű oldalt felnyírt hajjal. Danny le se tudta venni róla a szemét.
Hallotta, ahogy néhány lány vihorászik a háta mögött, amikor jó alaposan végigmérték a fiút. Hangzavar keletkezett a teremben, ő meg csak zavartan lesütötte a szemét. Dühös lett magára amiért neki is kapásból megtetszett a fiú, pedig nagyon nem akart most fiúkon gondolkodni, amikor barátai is annyira maga alatt voltak, nem is beszélve arról hogy Emma mennyit betegeskedett mostanában. Megcsóválta a fejét. Tényleg semmi értelme nem volt ennek az egésznek. Megszólítani se bírta volna.
- Ha kinevettétek magatokat lányok, akár be is mutathatnám nektek az új modellünket, Kevin Millert. Sajnos csak hétvégén lesz itt, szóval ha őt akarjátok rajzolni ilyenkor gyertek - lépett elő és kacsintott rájuk egy alacsony, rózsaszín hajú nő, aki nyilván az Emma által leírt rajztanár volt.
- Elnézést, mi történt az előző sráccal? - kérdezte az egyik fiú, akinek annyira nem tetszett az ötlet hogy a helyes modell miatt semelyik lány figyelmét se tudja majd elnyerni.
- Mikor kiderült hogy pénzért mutogatta magát a szomszéd néninek és az unokája panaszkodott a nagyi hangjára éjjel...
Dannyből kibukott a röhögés, és emiatt mindenki egy emberként fordult felé és afféle "ennek meg mi a fasz baja van" fejjel néztek rá. Danny félve rápillantott a modellsrácra - Kevinre -, akivel találkozott a tekintetük. A fiú rávigyorgott és ha Danny jól látta akkor kacsintott is. Vagy csak szemrángása volt? Sosem fogja megtudni. Akármilyen kínos volt a helyzet, ez mégis jól esett neki.
A tanárnő végül megköszörülte a torkát, és odament Dannyhez. Szerencsére megint hangzavar keletkezett, így nem égett tovább a feje.
- Szia, Daniel Parker, ugye? Emma mesélt rólad - nyújtotta a kezét.
- Nem, Bob vagyok - vigyorgott rá. Mikor kapott egy értetlen nézést és egy lesajnáló mosolyt, gyorsan kijavította magát. - De igen, és Danny a művésznevem.
- Jól van, Danny, örülök hogy eljöttél. Foglalj helyet és próbáld ki amihez kedved van.
Danny biccentett egyet, megköszönte, és visszafordult a modellhez. Kevin mintha megint felé nézett volna, de biztos csak képzelődött. Miért is nézne felé egy ilyen srác? Talán a hülye hiénaröhögése miatt. Végül csak leszegte a fejét és próbálta szégyenét feledni. A ceruza és szén sercegése a papíron le is nyugtatta, ahogy elkezdte Kevin arcát papírra vetni.
Öröm volt őt rajzolni. Karakteres vonásai, szabályos arca, elrévedő tekintete, félmosolyra húzódó szája és éles arccsontja mind-mind elbűvölte, és még kissé ismerősnek is találta őket. De hogy miért és honnan arra nem tudott rájönni.
* * *
Danny a rajzóra után esetlenül összepakolta a felszerelését. Hogy is ne lett volna esetlen, ha Mr. Tökéletes Fogsor épp a róla készült rajzokat tanulmányozza. Danny igyekezett gyorsan a mappájába csúsztatni a portét, de a másik fiú ügyesebb volt, kikapta a kezéből a papírt, hogy szemügyre vehesse.
- Ez iszonyat jó - bámult meglepetten a rajzra. Danny picit elpirult a bóktól, lesütötte szemét. Nem volt hozzászokva a bókokhoz, nem tudott rájuk rendesen válaszolni.
- Csak egy vázlat - vonogatta a vállát zavarában.
- Attól még fantasztikus - villantott rá egy híres szépfiús félmosolyt.
Danny alig mert felpillantani rá, hát még belenézni abba a mohazöld örvénybe ami a srác szeme volt.
- Kevin Miller - nyújtott kezet végül a modell.
- Peter Parker - vágta rá Danny elvigyorodva. - Na jó, sajnos nem Peter.
- Danny, ha nem tévedek. Daniel Parker, akit még gólyaként elkapott a diri amiért gyújtogatta a gyepet az udvaron.
- Csak ki akartam próbálni hogy milyen igazi füvet szívni - röhögte el magát Danny.
- Igen, és az egyes témazáródba tekerted az "anyagot" - Kevin arcára nevetőráncok kerültek, amint öklébe nevetett.
- Ó, régi szép idők...De várj, ezt honnan a francból tudod? Csak nem...?
- Évfolyamtársak vagyunk - közölte elvigyorodva.
Danny hátrahőkölt meglepettségében.
- Van egyáltalán közös óránk? - bukott ki belőle a kérdés.
- Tesióra. De alig láttalak ott...
- Azt nem csodálom, mert nem is megyek be vagy felmentetem magam "elállíthatatlan orrvérzéseim" miatt - Danny gondolatban lepacsizott bandatársaival, azaz a zseniális ötlet szerzőivel.
- Nem olyan rossz ám mozogni, csak bele kell lendülnöd - veregette meg a vállát Kevin.
- Úgy beszélsz, mint a tesitanárunk - borzongott meg a másik.
Mielőtt választ kaphatott volna kijelentésére, meglátta hogy csörög a telefonja. Robin volt az, s mivel már hetek óta nem beszélt a lánnyal, érdeklődve kapta fel a telefont. Kicsit arrébb tolatott a pakoló diákok tömegétől és Kevin kíváncsi tekintetétől. Már épp beleszólt volna a készülékbe, hogy valami idióta formában köszöntse barátját, de ő megelőzte.
- Szia Danny, beszélhetnénk egy percre?
A hangja komoly volt, el-elcsukló és mélységesen szomorú, amitől a fiút még a hideg is kirázta, gyomra görcsbe rándult, torka elszorult. Robin nagyon ritkán volt szomorú, és akkor sem annyira hogy már remegjen a hangja, akkor sem annyira hogy fel kelljen hívnia valakit. Dannyn csontjáig hatoló félelem hasított át, tehetetlennek érezte magát és valahogy tudta, érezte egész testében, hogy valami olyan történt, amitől eddig is féltek.
- Mi történt? - kérdezett vissza ijedten. Bénultan vánszorgott át a mosdóhoz, ahol bezárkózott egy fülkébe, s a wc tetejére roskadt.
- Danny, nem tudom hogy mondjam ezt el, nem akarom, hogy kiakadj, de jogod van tudni a dologról - Robin szemlátomást halogatta, hogy barátja szembesüljön az igazsággal.
- Csak bökd ki - suttogta vissza a fiú, félig ingerülten, félig kétségbeesetten.
- Emmáról van szó. Ugye tudod, hogy mostanában sok vizsgálatra jár és - itt Robin hangja elcsuklott - úgy tűnik leukémiája van.
Danny abban a pillanatban ledobta a telefont a földre és felkapva táskáját, faképnél hagyta Kevint.
Hallotta, ahogy Kevin kiabált utána, hallotta ahogy az ajtó csapódik utána, hallotta ahogy bakancsa kopog a lépcsősoron, aztán minden tompa és néma lett. Ösztönösen cselekedett. Kíntól csöpögő mosollyal szegte fel fejét, hogy a csupasz szürke éggel nézzen farkasszemet.
Olyan végtelenül üresnek és kifosztottnak érezte magát, mintha vízbe fúlt volna újra és újra, kizsigerelve, kiszolgáltatva tengődött volna a tenger felszínén. Táskájából ügyetlenül előrángatta fehér öngyújtóját, majd egy csomag cigarettát amit kifejezetten ilyen vészhelyzetekre tett félre. Ilyenkor szerette magát pusztítani.
Szeretett belemélyedni a fájdalomba, ahogy a füstöt tüdőjébe szívta, majd fújta ki, mintha lelkét eresztette volna szélnek. Leroskadt az társasház falához támasztva hátát, s ujjai közé fogta égő cigarettáját. Egy ideig csak lassan forgatta a kezében, majd egy hirtelen mozdulattal bőréhez nyomta az izzó csikket. Felszisszent, de testét, ereiben áramló vérét felpezsdítette, sóhajtott egyet ahogy megkönnyebbült a fájdalomtól, megkönnyebbült, hogy nem kell egy kis időre gondolkodnia csak átadnia magát a lelkét gyógyító fájdalomnak.
De hamis gyógyszer az ami mélyebbé teszi a sebet.
Azt hitte beletemetkezhet a semmibe, akár egy nagy fekete paplanba, hogy elmoshatja magát, s talán átfolyhat a lefolyón, átfolyhat a hideg, betonkemény valóságon át valami jobb helyre. Valahová, ahol könnyű, gondolatok és érzésektől mentes, álomtalan álomba csöppenhet, vagy örök kómába ringathatja magát. Csak ölelje át a sötétség, csak felejtsen el mindent.
Viszont volt valaki, aki megakadályozta terveiben.
Kevin vágta ki az épület bejáratát, Danny mappájával és kabátjával a kezében, látszólag a fiú után kutatva. Danny épp fel akart tápászkodni, hogy ne vegye észre, ám a másik még idejében odalépett hozzá, s leguggolt mellé.
- Danny, mi történt? - nézett rá őszinte aggodalmat tükröző szemeivel, de nem kapott semmi választ, a fiú csak makacsul meredt az aszfaltra. Már alig égő cigarettáját elnyomta, aztán nagy nehezen Kevinre nézett.
- Lényegtelen. Menj haza - vont vállat, hangja hidegebben csengett, mint a januári fagy.
- Tudom mikor lényegtelen egy dolog. És nem akkor amikor lyukakat égetsz a bőrödbe - szólt szinte irritálóan nyugodt hangon. Mire Danny észbe kapott volna, a srác már a csuklójához nyúlt, s a sebet pásztázta. Bőre meleg és sima volt, így önkénytelenül is beleengedte kezét az érintésébe. Belenézett a másik szemébe, ami annyira kedves és együttérző volt, hogy egyszerűen nem bírta visszafogni magát előtte.
Ajka lebiggyedt, szeme elhomályosult a könnyek leplétől, s arra eszmélt fel hogy zokog és az ajkára csöppenek a könnyei, mint kicsiny sós méregcseppek, amiket ki kell ürítenie hogy újra levegőhöz jusson. Kevin szó nélkül a karjaiba zárta, óvatosan felsegítette, kabátját a hátára dobta, és gondolkodás nélkül, önzetlenül segített. Danny szinte lebegett, csak a fiú egyenletes szívdobogására figyelt, kesze-kusza gondolatait kizárva elfojtva sírdogált.
Alig érzékelt mást, mint a modellsrác jelenlétét, aki óvatosan fogta a kezét, s húzta őt a metró felé.
- Hova megyünk? - kérdezte Danny el-elcsukló hangon, törölgetve könnyeit kabátja szélével.
- Danny, mi történt? - nézett rá őszinte aggodalmat tükröző szemeivel, de nem kapott semmi választ, a fiú csak makacsul meredt az aszfaltra. Már alig égő cigarettáját elnyomta, aztán nagy nehezen Kevinre nézett.
- Lényegtelen. Menj haza - vont vállat, hangja hidegebben csengett, mint a januári fagy.
- Tudom mikor lényegtelen egy dolog. És nem akkor amikor lyukakat égetsz a bőrödbe - szólt szinte irritálóan nyugodt hangon. Mire Danny észbe kapott volna, a srác már a csuklójához nyúlt, s a sebet pásztázta. Bőre meleg és sima volt, így önkénytelenül is beleengedte kezét az érintésébe. Belenézett a másik szemébe, ami annyira kedves és együttérző volt, hogy egyszerűen nem bírta visszafogni magát előtte.
Ajka lebiggyedt, szeme elhomályosult a könnyek leplétől, s arra eszmélt fel hogy zokog és az ajkára csöppenek a könnyei, mint kicsiny sós méregcseppek, amiket ki kell ürítenie hogy újra levegőhöz jusson. Kevin szó nélkül a karjaiba zárta, óvatosan felsegítette, kabátját a hátára dobta, és gondolkodás nélkül, önzetlenül segített. Danny szinte lebegett, csak a fiú egyenletes szívdobogására figyelt, kesze-kusza gondolatait kizárva elfojtva sírdogált.
Alig érzékelt mást, mint a modellsrác jelenlétét, aki óvatosan fogta a kezét, s húzta őt a metró felé.
- Hova megyünk? - kérdezte Danny el-elcsukló hangon, törölgetve könnyeit kabátja szélével.
- Hozzánk. Lekezelem a sebedet - magyarázta, de a másik fészkelődni kezdett.
- Nem akarok betolakodni hozzád.
- Egyedül leszünk - ígérte, halvány mosolyt küldve Danny felé. Odanyúlt a fiú arcához, s felitatta dzsekije ujjával a könnyeket. - Biztonságban.
Csak két égkék szempár tapadt rá, ahogy ezeket mondta, s tulajdonosa szó nélkül sodródott vele, szótlanul követve végig. A metró megállóit csak félig hallotta meg, síri csendben, összehúzva magát utazott, néha megrángatta Kevin dzsekijének ujját, de csak hogy megtapinthassa a műbőrt, hogy közelebb kerüljön a másikhoz.
Mérhetetlen magány öntötte el kisebb-nagyobb hullámokban, s egyedül azok a gondoskodó pillantások, mosolyok és fejsimogatások tudtak egy elenyésző adag reményt juttatni belé. Meg amikor felszisszent a sérülése okozta fájdalom miatt, s Kevin aggódva kapott a kezéhez, mintha meg tudná állapítani hogy mennyire veszélyes. Még akkor is amikor hazatelefonált hogy egy picit egyedül szeretne maradni egy barátjával.
Miután leszálltak, Dannyt továbbra is a modellfiú vezetgette, s nemsokára a tóparthoz értek, amitől nem messze lakott. Danny megrázkódott a fagyos szellőtől, így Kevin saját testével takarta előle a szelet.
- Túl hideg van? - kérdezte, saját sálját Danny nyaka köré csavarva. Egy pillanatra megálltak, s csak egymás szemébe meredtek, Kevin halványan elmosolyodva az állig beburkolózott fiú látványára.
- Miért segítesz nekem? - kérdezte végül, Kevin sálját igazgatva. - Nem is ismerlek.
Kicsit zavarba jött a kérdésre, tarkóját vakargatta, vállát vonogatta.
- Talán szimpatikus vagy - nyögte ki végül, zavarát nagy vigyorral leplezve.
Danny felvonta a szemöldökét és egy darabig méregette a srácot. Aztán szó nélkül keserű mosolyra húzodott a szája és elnevette magát, kis nevetőráncok szaladtak arcára, s szeme most először csillant fel.
- Akkor most hazaviszel hogy csoportosan recskázzunk?
- Még szép, csakis ez volt a célom - felelt a másik, majd most már könnyedén megfogta a fiú kezét, aki kicsit még vonakodott az új, ismeretlen érintéstől, de aztán szinte beleolvadt a tenyere Kevinébe.
* * *
Dannyt tiszta perzsaszőnyeg és két kutya viháncolása fogadta, akik rögtön ledöntötték őt a lábáról, Kevin pedig nevetve próbálta őket leszedni a megszeppent srácról, aki kutyák iránti imádata miatt még el is mosolyodott halványan, és megsimogatta Kevin huskyjának bundáját.
- Jekyll, Hyde, hagyjátok már! - nevetett a srác, miközben a német juhászát próbálta leszedni Dannyről. - Ne haragudj, kicsit túl izgatottak ha valaki új jön a házunkba.
Danny csak megvonta a vállát, és összehúzta magát a földön a kutyák mellett. Csak néhány dolgot fogott fel maga körül, például hogy puha bőrkanapé helyezkedett el a nappali közepén, melyen fehér pokróc terült el. A lustán lebegő függönyöket a magas ablakok oldalainál, a fényesre sikált parkettát, egy régebben égetett füstölő illatát, narancsos tea halovány szagát és persze a tóparton síró sirályok hangját. De a legfontosabb még mindig Kevin volt. Kevin, ahogy mosolygott rá, Kevin ahogy rádobott egy pokrócot, Kevin, ahogy átölelte rázkódó vállát, mert észre sem vette hogy megint könnyeiben úszik.
- Kérsz valamit? - kérdezte tőle szinte suttogva.
- Egy új életet - szólt keserűen Danny. Kevin szótlanul figyelte a fiút, ahogy arcát tenyerébe temette, lábait pedig mellkasához húzta, miközben Jekyll, a husky bátorítóan dörgölőzött oldalához. Hyde pedig csak melléjük kuporodva nyüszített.
- Mi történt? - bukott ki belőle végül a kérdés. - Mi a baj?
- Nem akarlak ezzel terhelni - túrt idegesen a hajába. - Amúgy sem a te bajod.
- Pont ezért terhelhetsz vele. Kívülálló vagyok. Nem jelentek semmit.
Danny felkapta a fejét erre a hozzászólásra. A hirtelen mozdulatra még a kutyák is elszaladtak tőlük, egyenesen a kertbe.
- Már hogyne jelentenél - forgatta a szemét, még mindig szipogva, de most már őszintének mondható mosoly jelent meg szája sarkában. - Te jöttél utánam amikor mindenki leszart.
- És nem azért jöttem hogy ne segítsek - nyúlt a kezéhez Kevin, de gyorsan vissza is húzta.
Mély levegőt vett.
- A legjobb barátom rákos.
Csak Hyde és Jekyll távoli ugatását lehetett hallani, a szél süvítését, a legördülő könnyeket az arcáról. Kevin nyelt egyet.
- Félsz? - Ennyi bukott ki belőle néhány perc hallgatás után.
Danny letörölte könnyeit, de még kissé homályosan látta a srác arcát és aggodalommal telt szemeit. Még így is, akárhányszor ránézett, olyan világokat vélt felfedezni szemei mélyében, amelyek felfedezetlenek és vadak voltak.
- Tudom hogy az elkerülhetetlentől értelmetlen félni. Akármennyire akarom hogy ne keljen fel holnap a nap, fel fog kelni. Tehetetlen vagyok - közölte leszegett fejjel. - De ezúttal bizonytalanságban vagyok. Nem tudhatom mi lesz. Lehet hogy semmi baj nem lesz, lehet hogy már holnap a temetésére mehetek. És ez ijesztőbb mint bármi más. A bizonytalanság.
- A bizonytalanság reményt is jelent - felelte Kevin. - És ha reménykedsz--
- Pofára esel. Mint mindig - szakította félbe, keserűen mosolyogva. - Úgyhogy ma már csak felejteni akarok.
És előhúzta táskájából a dohánypapírt, de mind hiába.
Mielőtt bármit is tehetett volna, arcát közrefogta két forró kéz, ajkait makacsul lefoglalta egy lágy érintése annak, aki ennyivel teljesen lehengerelte. Danny habozott. Bordái mögött bömbölő szíve át akarta adni magát neki -, de még hogy, legszívesebben még a lábait is a fiú dereka köré kulcsolta volna -. ám agya még zakatolt, aggodalmas kis füstfelhőit eregetve. De azokat Kevin eleregette egy mosolyával amit a fiú felé küldött.
Danny visszacsókolt, belekapaszkodva a másik nyakába, egyre közelebb és közelebb húzódva hozzá, míg már az ölében ült. Kevin utolsó lélegzetéig csókolta, simogatva a fiú arcától kezdve egészen a háta alsó szakaszáig, majd felszisszent, ahogy Danny ráharapott szájára. Végül szétváltak ajkaik, ők pedig levegő után kapkodva nevettek a másikra.
Danny a beálló csendben átölelte a fiú derekát, nyakába fúrva arcát. Már az illata olyan nyugalommal árasztotta el, hogy minden izma ellazult, teste szinte Kevinére olvadt.
- Tudtad, hogy szívárvány illatod van? - kérdezte a fülébe motyogva.
- Hogy mi? - lepődött meg a másik, de ettől a megjegyzéstől csak még közelebb húzta magához a fiút.
- Mindegy - vonta meg lustán a vállát -, szívárvány fiú.
Kevin nevetve bontakozott ki az ölelésből és segítette fel Dannyt a hideg márvány padlólapról.
Úgy döntöttek Kevin szobájában folytatják, amit elkezdtek.
A felső emeleten helyezkedett el a fiú menedékhelye. Danny a tipikus focista hálószoba helyett valami sokkal érdekesebbet kapott; könyvespolcokat vaskos kötetekkel tömve, szépen vetett ágyat Harry Potteres ágyneművel, posztereket és képeket kedvenc bandákról, kosárcsapatokról, könyv és sorozatszereplőkről, valamint vörös-arany színekben pompázó sálakat és pulcsikat szétdobálva. Az íróasztalán tankszerek sorakoztak, matricákkal teleragasztott ruhásszekrénye mellett egy kosárlabda állt.
Öblítő, arcszesz és könyvillat terjengett, ami hasonlított arra a megnevezhetetlen szagra amit Danny az imént szívárványnak keresztelt. De mégis volt még valami, amelyet csak Kevin bőrén lehetett érezni.
Lehuppantak az ágy szélére, s a modellsrác rögtön egy pokrócot terített a másik köré, aki erre elnevette magát.
- Köszi anyuci - vigyorgott rá kihívóan.
- Akkor már inkább apuci - szólt vissza, felállva a fiú mellől, s egy üveg bort véve elő a szekrényéből. - Az anyák nem itatnak le.
Danny csak nagyban helyeselt erre, s kibontotta jó barátját, a vörösbort.
A folyadék tűzként égette nyelőcsövét, de mégis egyre többet és többet akart. Annyira, hogy Kevinnek ki kellett szednie a kezéből, hogy ő is bele tudjon inni.
- Pff, minek neked? Te enélkül is tudsz őszinte és kedves lenni meg minden - bukott ki Dannyből az alkohol hatására szerzett őszinteségi roham. - Sőt. Kurva vonzó is.
Kevin szája halvány félmosolyra húzódott.
- Azt mondod? Szerintem nem ismersz eléggé - nyakalta be a maradék bort egy húzásra. - Még csak most kezdem.
Rövidesen még egy és még egy vörösbor került be a szobájukba, s szinte már versenyt ittak, egyre többet és többet mondva a múltjukról és saját magukról. Kezdték a gyerekkortól egészen a máig, aztán már a jövőre való félelmeket is megemlítették. Danny sosem csinált ilyet. Jól tudta hogy nem szabad ilyen gyorsan kitárulkozni ilyen ismeretlen embereknek, de már nem érdekelte. Már csak annyi érdekelte, hogy a szívárvány illatú fiú közelebb legyen hozzá, hogy átölelhesse, hogy hallgathassa. Egy darabig egymást szorongatva mormogták el a legszemélyesebb, apró dolgokat magukról, majd Danny hirtelen átkarolta a nyakát, s a fülébe suttogott:
- Tudod miért vagy szívárvány illatú? Mert meleg vagy. Úristen, olyan iszonyatosan meleg vagy - magyarázta rendkívül magabiztosan.
- Biszexuális - javította ki Kevin. - De bebizonyíthatom hogy milyen meleg tudok lenni.
Ennyi kellett a másiknak, s már egymáson találták magukat, fogaik összekoccanva a csókjuk hevességétől, karjaik a másik törzsére fonódva. Kevin ajkai forróak és vörösbor ízűek voltak és Danny el akart bennük merülni amíg már maga se tudja hol van. A modellfiú a másik felé mászott, egyik kezét összekulcsolta az övével, másikkal simogatva mellkasát. Danny elvesztette a fejét, s gondolkodás nélkül húzta le a fiúról pólóját, aki pedig válaszként kibújtatta őt is az immár felesleges ruhadarabból, s száját nyakára tapasztotta, apró harapásokat hagyva a másik bőrén. Ösztönös és vad volt; testük szinte forrott, kezeik ott fogták a másikat ahol érték, kicsit esetlenül, kicsit nevetségesen, de tiszta gondtalansággal telve.
Semelyikük sem volt az a fajta, aki csak úgy lefekszik valakivel, s most mégis erre a sorsra jutottak.
* * *
Kócos hajjal, feldagadt ajkakkal, szétkarmolt háttal, kiszívott nyakkal, s kielégültségtől ragyogó arccal kászálódtak ki az ágyból, anyaszült meztelenül. A koszos lepedőket maguk mögött hagyták.
Danny gyorsan felhúzta magára eldobált alsónadrágát és pólóját, majd felnézett Kevinre, aki az ágy előtt guggolva keresgélte ruháit. Danny hátulról átölelte a fiút, halkan köszönve meg a boldogságot és feledést amit kapott tőle. Kevin erre lágyan, óvatosan megcsókolta még egyszer, s mosolyogva pillantott rá.
- És tudod, rájöttem hogy milyen az a szívárvány illat - jelentette ki Danny, homlokát a másikénak döntve.
- Na?
- Öblítő, könyv, arcszesz és tűz - bökte ki nagy büszkén. - Talán csoki is. Minden amit szeretek.
Kevin elnevette magát.
- Akkor talán majd engem is megszeretsz.
- Biszexuális szívárvány fiút, aki olyan mint az anyám? Szerintem van rá esély.
És tényleg volt.
- Talán szimpatikus vagy - nyögte ki végül, zavarát nagy vigyorral leplezve.
Danny felvonta a szemöldökét és egy darabig méregette a srácot. Aztán szó nélkül keserű mosolyra húzodott a szája és elnevette magát, kis nevetőráncok szaladtak arcára, s szeme most először csillant fel.
- Akkor most hazaviszel hogy csoportosan recskázzunk?
- Még szép, csakis ez volt a célom - felelt a másik, majd most már könnyedén megfogta a fiú kezét, aki kicsit még vonakodott az új, ismeretlen érintéstől, de aztán szinte beleolvadt a tenyere Kevinébe.
* * *
Dannyt tiszta perzsaszőnyeg és két kutya viháncolása fogadta, akik rögtön ledöntötték őt a lábáról, Kevin pedig nevetve próbálta őket leszedni a megszeppent srácról, aki kutyák iránti imádata miatt még el is mosolyodott halványan, és megsimogatta Kevin huskyjának bundáját.
- Jekyll, Hyde, hagyjátok már! - nevetett a srác, miközben a német juhászát próbálta leszedni Dannyről. - Ne haragudj, kicsit túl izgatottak ha valaki új jön a házunkba.
Danny csak megvonta a vállát, és összehúzta magát a földön a kutyák mellett. Csak néhány dolgot fogott fel maga körül, például hogy puha bőrkanapé helyezkedett el a nappali közepén, melyen fehér pokróc terült el. A lustán lebegő függönyöket a magas ablakok oldalainál, a fényesre sikált parkettát, egy régebben égetett füstölő illatát, narancsos tea halovány szagát és persze a tóparton síró sirályok hangját. De a legfontosabb még mindig Kevin volt. Kevin, ahogy mosolygott rá, Kevin ahogy rádobott egy pokrócot, Kevin, ahogy átölelte rázkódó vállát, mert észre sem vette hogy megint könnyeiben úszik.
- Kérsz valamit? - kérdezte tőle szinte suttogva.
- Egy új életet - szólt keserűen Danny. Kevin szótlanul figyelte a fiút, ahogy arcát tenyerébe temette, lábait pedig mellkasához húzta, miközben Jekyll, a husky bátorítóan dörgölőzött oldalához. Hyde pedig csak melléjük kuporodva nyüszített.
- Mi történt? - bukott ki belőle végül a kérdés. - Mi a baj?
- Nem akarlak ezzel terhelni - túrt idegesen a hajába. - Amúgy sem a te bajod.
- Pont ezért terhelhetsz vele. Kívülálló vagyok. Nem jelentek semmit.
Danny felkapta a fejét erre a hozzászólásra. A hirtelen mozdulatra még a kutyák is elszaladtak tőlük, egyenesen a kertbe.
- Már hogyne jelentenél - forgatta a szemét, még mindig szipogva, de most már őszintének mondható mosoly jelent meg szája sarkában. - Te jöttél utánam amikor mindenki leszart.
- És nem azért jöttem hogy ne segítsek - nyúlt a kezéhez Kevin, de gyorsan vissza is húzta.
Mély levegőt vett.
- A legjobb barátom rákos.
Csak Hyde és Jekyll távoli ugatását lehetett hallani, a szél süvítését, a legördülő könnyeket az arcáról. Kevin nyelt egyet.
- Félsz? - Ennyi bukott ki belőle néhány perc hallgatás után.
Danny letörölte könnyeit, de még kissé homályosan látta a srác arcát és aggodalommal telt szemeit. Még így is, akárhányszor ránézett, olyan világokat vélt felfedezni szemei mélyében, amelyek felfedezetlenek és vadak voltak.
- Tudom hogy az elkerülhetetlentől értelmetlen félni. Akármennyire akarom hogy ne keljen fel holnap a nap, fel fog kelni. Tehetetlen vagyok - közölte leszegett fejjel. - De ezúttal bizonytalanságban vagyok. Nem tudhatom mi lesz. Lehet hogy semmi baj nem lesz, lehet hogy már holnap a temetésére mehetek. És ez ijesztőbb mint bármi más. A bizonytalanság.
- A bizonytalanság reményt is jelent - felelte Kevin. - És ha reménykedsz--
- Pofára esel. Mint mindig - szakította félbe, keserűen mosolyogva. - Úgyhogy ma már csak felejteni akarok.
És előhúzta táskájából a dohánypapírt, de mind hiába.
Mielőtt bármit is tehetett volna, arcát közrefogta két forró kéz, ajkait makacsul lefoglalta egy lágy érintése annak, aki ennyivel teljesen lehengerelte. Danny habozott. Bordái mögött bömbölő szíve át akarta adni magát neki -, de még hogy, legszívesebben még a lábait is a fiú dereka köré kulcsolta volna -. ám agya még zakatolt, aggodalmas kis füstfelhőit eregetve. De azokat Kevin eleregette egy mosolyával amit a fiú felé küldött.
Danny visszacsókolt, belekapaszkodva a másik nyakába, egyre közelebb és közelebb húzódva hozzá, míg már az ölében ült. Kevin utolsó lélegzetéig csókolta, simogatva a fiú arcától kezdve egészen a háta alsó szakaszáig, majd felszisszent, ahogy Danny ráharapott szájára. Végül szétváltak ajkaik, ők pedig levegő után kapkodva nevettek a másikra.
Danny a beálló csendben átölelte a fiú derekát, nyakába fúrva arcát. Már az illata olyan nyugalommal árasztotta el, hogy minden izma ellazult, teste szinte Kevinére olvadt.
- Tudtad, hogy szívárvány illatod van? - kérdezte a fülébe motyogva.
- Hogy mi? - lepődött meg a másik, de ettől a megjegyzéstől csak még közelebb húzta magához a fiút.
- Mindegy - vonta meg lustán a vállát -, szívárvány fiú.
Kevin nevetve bontakozott ki az ölelésből és segítette fel Dannyt a hideg márvány padlólapról.
Úgy döntöttek Kevin szobájában folytatják, amit elkezdtek.
A felső emeleten helyezkedett el a fiú menedékhelye. Danny a tipikus focista hálószoba helyett valami sokkal érdekesebbet kapott; könyvespolcokat vaskos kötetekkel tömve, szépen vetett ágyat Harry Potteres ágyneművel, posztereket és képeket kedvenc bandákról, kosárcsapatokról, könyv és sorozatszereplőkről, valamint vörös-arany színekben pompázó sálakat és pulcsikat szétdobálva. Az íróasztalán tankszerek sorakoztak, matricákkal teleragasztott ruhásszekrénye mellett egy kosárlabda állt.
Öblítő, arcszesz és könyvillat terjengett, ami hasonlított arra a megnevezhetetlen szagra amit Danny az imént szívárványnak keresztelt. De mégis volt még valami, amelyet csak Kevin bőrén lehetett érezni.
Lehuppantak az ágy szélére, s a modellsrác rögtön egy pokrócot terített a másik köré, aki erre elnevette magát.
- Köszi anyuci - vigyorgott rá kihívóan.
- Akkor már inkább apuci - szólt vissza, felállva a fiú mellől, s egy üveg bort véve elő a szekrényéből. - Az anyák nem itatnak le.
Danny csak nagyban helyeselt erre, s kibontotta jó barátját, a vörösbort.
A folyadék tűzként égette nyelőcsövét, de mégis egyre többet és többet akart. Annyira, hogy Kevinnek ki kellett szednie a kezéből, hogy ő is bele tudjon inni.
- Pff, minek neked? Te enélkül is tudsz őszinte és kedves lenni meg minden - bukott ki Dannyből az alkohol hatására szerzett őszinteségi roham. - Sőt. Kurva vonzó is.
Kevin szája halvány félmosolyra húzódott.
- Azt mondod? Szerintem nem ismersz eléggé - nyakalta be a maradék bort egy húzásra. - Még csak most kezdem.
Rövidesen még egy és még egy vörösbor került be a szobájukba, s szinte már versenyt ittak, egyre többet és többet mondva a múltjukról és saját magukról. Kezdték a gyerekkortól egészen a máig, aztán már a jövőre való félelmeket is megemlítették. Danny sosem csinált ilyet. Jól tudta hogy nem szabad ilyen gyorsan kitárulkozni ilyen ismeretlen embereknek, de már nem érdekelte. Már csak annyi érdekelte, hogy a szívárvány illatú fiú közelebb legyen hozzá, hogy átölelhesse, hogy hallgathassa. Egy darabig egymást szorongatva mormogták el a legszemélyesebb, apró dolgokat magukról, majd Danny hirtelen átkarolta a nyakát, s a fülébe suttogott:
- Tudod miért vagy szívárvány illatú? Mert meleg vagy. Úristen, olyan iszonyatosan meleg vagy - magyarázta rendkívül magabiztosan.
- Biszexuális - javította ki Kevin. - De bebizonyíthatom hogy milyen meleg tudok lenni.
Ennyi kellett a másiknak, s már egymáson találták magukat, fogaik összekoccanva a csókjuk hevességétől, karjaik a másik törzsére fonódva. Kevin ajkai forróak és vörösbor ízűek voltak és Danny el akart bennük merülni amíg már maga se tudja hol van. A modellfiú a másik felé mászott, egyik kezét összekulcsolta az övével, másikkal simogatva mellkasát. Danny elvesztette a fejét, s gondolkodás nélkül húzta le a fiúról pólóját, aki pedig válaszként kibújtatta őt is az immár felesleges ruhadarabból, s száját nyakára tapasztotta, apró harapásokat hagyva a másik bőrén. Ösztönös és vad volt; testük szinte forrott, kezeik ott fogták a másikat ahol érték, kicsit esetlenül, kicsit nevetségesen, de tiszta gondtalansággal telve.
Semelyikük sem volt az a fajta, aki csak úgy lefekszik valakivel, s most mégis erre a sorsra jutottak.
* * *
Kócos hajjal, feldagadt ajkakkal, szétkarmolt háttal, kiszívott nyakkal, s kielégültségtől ragyogó arccal kászálódtak ki az ágyból, anyaszült meztelenül. A koszos lepedőket maguk mögött hagyták.
Danny gyorsan felhúzta magára eldobált alsónadrágát és pólóját, majd felnézett Kevinre, aki az ágy előtt guggolva keresgélte ruháit. Danny hátulról átölelte a fiút, halkan köszönve meg a boldogságot és feledést amit kapott tőle. Kevin erre lágyan, óvatosan megcsókolta még egyszer, s mosolyogva pillantott rá.
- És tudod, rájöttem hogy milyen az a szívárvány illat - jelentette ki Danny, homlokát a másikénak döntve.
- Na?
- Öblítő, könyv, arcszesz és tűz - bökte ki nagy büszkén. - Talán csoki is. Minden amit szeretek.
Kevin elnevette magát.
- Akkor talán majd engem is megszeretsz.
- Biszexuális szívárvány fiút, aki olyan mint az anyám? Szerintem van rá esély.
És tényleg volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése