Elátkozott

"Happiness straight from the bottle

When real life’s too hard to swallow"

three days grace - happiness

nahátakkor! Ez egy novella akar lenni, amit még 2-3 éve írtam (pici belejavításokkal, amiket most csináltam). Eredetileg a regényemből kiinduló izé akart lenni, de aztán már nagyon elrugaszkodott tőle. A neveket kicseréltem és nem egyértelműsítettem hogy melegek mert sulis szakkörre írtam.

Enjoy! Grab some popcorn and xanax!

Egyedül a pusztításra voltam képes. Arra, hogy öntudatlanul változtassam át a körülöttem lévők békés életét, és eltiporjak mindent, ami az illetőnek valaha fontos volt. Ennek ellenére kapaszkodókat keresgéltem, az észérvek felett pedig - melyeket olyan nagyra tartottam régebben - könnyedén átsiklottam. Mint egy figyelemhiányos kisgyerek elkeseredetten kapaszkodtam akár vadidegen emberekbe is, hogy ne kelljen félnem annyira a sötéttől, amely körbeölelt újra és újra. Most pedig, hogy nem találtam vigaszt, egy olyan emberhez akartam menekülni, akit valószínűleg puszta jelenlétemmel tönkre fogok tenni. Pont, ahogy tönkretettek minket a sebek és az idő.

Egy egyszerű telefonhívás lehetett a kulcsa, hogy feltornásszam magam ideiglenes időre a hosszas önmarcangolásomból. Régebben soha nem gondoltam volna, hogy valaha szükségem lesz más emberekre, hiszen el akartam szigetelni magam tőlük, elrohanni messze, hogy mindenki, aki elátkozottnak hívott elégedett legyen, és hogy ne rontsam tovább a légkörét senkinek. Olyan dolog miatt kaptam a nevet, amiről szilárdan állíthattam, hogy nem az én hibám, de ahogy minél több megvetéssel és undorral telt pillantást, lekicsinylő szót kaptam, végül el is hittem, hogy elátkozott vagyok. Ezért lassan, akár egy rozsdával és kosszal fedett gépezet elromlottam, és úgy viselkedtem, ahogyan elvárták tőlem, vagyis mindenki gondosan felépített életét elpusztítottam. Így váltam végül elátkozottá, valódi balszerencsés ómenné, akitől minden épeszű ember menekül.

És amikor egyetlen embert találtam, akit érdekelt egy elátkozott, majdnem elfeledtem minden rám szórt mocskot, belékapaszkodtam, és ő is belém. Mint két kitaszított, két kívülálló senki húzódtunk meg egy menedékhelyen, amit egymásban találtunk. Később viszont lesújtott rá is az átkom. Így megint visszaestem a saját árkomba, bár néha-néha felhúztak,  soha nem bírtak ki is húzni, úgy mint ő tette valamikor. Azóta párszor megtámaszkodtam emberi pótlékokban, túléltem és  tengődtem az életben, mert túlságosan féltem a haláltól ahhoz, hogy elszakítsam az összes kötelemet amely a létezéshez kötött. Habár azt, hogy egy dohos hotelszobában robotszerűen elláttam az alapvető szükségleteimet aligha lehetett életnek nevezni. Ugyan alkalomadtán kimentem friss levegőt szívni, kerestem magamnak valakit, akitől behatárolhatatlan időre valódi szavakat, érzéseket és gondolatokat kaptam, majd valami mindig történt ami miatt visszavonulhattam a semmittevés tengerébe.

Most már féléve nem tettem mást, mint az úgynevezett lakhelyem védő falai közt vártam valamire vagy valakire, aki kirángathat a madárfészkemből és vigaszt nyújthat. Nem mentem senkit sem keresni ezúttal, kipróbáltam, hátha nem nekem kell megmozgatni minden követ az örömért, hátha engem talál meg. Azonban a letelt idő alatt elkeseredettebb lettem, mint valaha és úgy éreztem most tényleg minden kötél szakadni fog, ha nem teszek valamit, akármit. Ezért azt a személyt kutattam, aki talán ki tudna rángatni a káoszból, amit magam köré kerítettem. Mert megígérte, hogy segít, ha nem maradt más, és ő az utolsó lehetőségem.

Felnyitottam a telefonomat, de rögvest olyan rémálmokból előásott képek százai villantak fel az agyamban, hogy nem is bírtam a kezemben tartani a készüléket az első kicsöngésig sem. Viszont addig próbálkoztam legyőzni ezt a félelmemet, hogy végül valaki felvette, egy határozott női hang, szerencsére teljesen ismeretlen. Megfordult a fejemben, hogy a hanghoz tartozó hölgy vélhetőleg a felesége, de egyszerűen képtelen voltam elképzelni őt, ahogyan valakivel összeköti az életét, ő, akiből csak hosszas provokálás után lehetett érzéseket kihúzni. Még akkor is némaságba burkolózott, amikor kettészakítottam.

Nem mertem hozzászólni a nőhöz, még mindig remegtem, a hangom pedig kétszer annyira, mint a kezem. Megvártam, amíg leteszi tömérdek bosszantó kérdése után, majd csak meredtem magam elé tehetetlenül.

Még mindig meg volt a telefonszáma a névjegyzékemben, holott lassan nyolc éve egyetlen egy szót sem váltottunk egymással. Más emberek régen kitörölték volna az ilyen felesleges adatokat a telefonjukból, de mindig tudtam, hogy erre valamikor szükségem lesz. És most jött el az a pillanat.

Habár megígértem, hogy csak vészhelyzet esetén fogom keresni, de talán vészhelyzetnek is éreztem ezt a kimerültséget, amelyet a sok elfecsérelt, önostorozó gondolat okozott. Ezért megkeményítve lelkemet újfent tárcsáztam a számot, és remegésemet elnyomóan erős hangon szóltam bele köszönés és udvariaskodás nélkül.

 - Mr Browningot keresem.

 - Jó napot, ne haragudjon, de nem ismerek semmiféle Mr Browningot.

"Hazug." - gondoltam először, megfeszítve minden idegszálamat, hogy ne kezdjek öntudatlan pusztításba.  

 - Nem érdekel, ha nem akar beszélni velem. Adja oda a telefont - utasítottam, és már képtelen voltam tiszta gondolatot találni kis híján elszabaduló dühömben. Olyan lettem, mint egy időzített bomba, már csak percek maradtak hátra robbanásomig.

 - Nem tudom miről beszél...

 - Adja oda neki a telefont! - tagoltam rendíthetetlenül. Már nem volt visszaút, alig bírtam megtartani a józan eszemet. Megmagyarázhatatlan agressziót váltott ki belőlem a levegő legkisebb rezdülése is. 

A vonal másik végéről nem érkezett válasz.

 - Könyörgöm! - kiáltottam bele őszinte méregtől és elkeseredéstől átitatott hangon. - Megígérte, hogy beszél velem, megígérte!

Olyan voltam, mint egy otthontalan árva, aki minden elhaladó személyt megmentőjének hisz.

 Újabb hosszas hallgatás.

 - Mit szeretnél? - szólt bele a szokásos, hideg hangján, amit a számára kellemetlen személyeknek tartogatott. Én pedig erre a két szóra is kitörő lelkesüléssel feleltem, már teljesen elfeledve az előző idegölő perceket.

 - Találkozni. És bármikor ráérek.

 Szinte hallottam a gondolatok keringését az agyában. Végül sóhajtott egyet gondterhelten, és most először éreztem meg, hogy az a rengeteg idő valóban eltelt.

- A könyörgésből ítélve elég fontos lehet. Este hat óra megfelelne?

 - Mindenképp.

És aztán köszönés nélkül, pont, ahogyan én is beleszóltam, megszakította a vonalat.

Egyszer, régen, ő volt az egyetlen, aki érdekelt. Most már csak egy púp voltam a hátán, egy semmirekellő, egy idegen. De mégis emlékeztem ránk. Emlékeztem a leheletére nyakamon, emlékeztem azokra a nyári estékre amikor a kocsimban szívtuk a cigarettát, amikor futottunk hajnalban részegen, amikor megcsókolt, amikor üvöltött, amikor szeretett.

Egyszer azt mondta, mindennek vége lesz, de azért örökké is tartunk az emlékeinkben.

Nem gondoltuk volna hogy a mi örökkévalóságunk csak egy évig tart, aztán az élet elsodor. 

Hogy elkövetem azokat a hibákat, amiért elátkozottnak hívnak.

Mert akkoriban rosszul voltam.

Mert akkoriban meg akartam halni.

És még most is, még most is.

                                                                ***

Egész lényemet olyasféle túláradó izgatottság árasztotta el a döntésétől, hogy az utcán mindenkire széles mosollyal pillantottam, nevettem a semmibe, versenyt futottam a széllel. Nem is vettem a fáradtságot, hogy tagadjam, mennyire őrült lettem, hiszen pusztán a pillanatnyi hangulatomra és megérzéseimre hallgatva tettem magam nevetség tárgyává. Mintha eltűnt volna az összes ilyesféle gátlásom, és csak szárnyaltam volna, ahogy nekem tetszett. Mintha millió lehetőség állt volna hirtelen előttem, és mintha semminek sem lett volna következménye. Ezekkel az elképzelésekkel szálltam buszra, hogy a kezemre felírt sok más dolog melletti házcímet felkutassam, amely a város másik felén volt. Hátradőlve az egyik éppen felszabadult ülésre merengtem el, de eszembe se jutott megtervezni, hogy mit mondok neki. A táskámban lapuló ital mindenképp a segítségemre lesz, ha olyanokat akarok mondani, amit még felfokozott idegállapotban se ejtenék ki a számon. Őszinte akartam lenni vele, nyílt kártyákkal játszani most az egyszer, ahogy még nem tettük.

De azért megígérte. Megígérte, ha nincs semmi más, senki más, menjek hozzá. Ha már tényleg csak a halál jönne, menjek felé, nyújtsam újra kezem. S mi mást tehettem volna.

Este hat előtt öt perccel érkeztem meg a palotának is beillő, oszlopokkal kitámasztott, magas homlokzatú ház elé. Kovácsoltvas kerítés vette körbe, és meg se kellett keresnem a csengőt, rögtön a segítségemre sietett egy nálam fél fejjel alacsonyabb, csontos, nyurga testalkatú nő. Vonásai erősek, kezei viszont törékeny porcelánok voltak, szürkéskék szemei kimondhatatlan elszántságot tükröztek. Szélfútta haja hosszú, ritka tincsekben hullott virághímzéssel díszített blúzára. A hangja határozottságáról ítélve megkérdőjelezhetetlen volt, hogy vele beszéltem telefonon.

 - Jó estét, jöjjön be kérem - engedett helyet az épület felé, amelyhez egy keskeny, kikövezett út vezetett. Szótlanul sétáltunk végig rajta, semelyikünk sem szándékozott beszélgetést kezdeményezni. Eltűnődtem a kert szembetűnően vad, zöld növényei színén, és hogy mennyire kirívóan rendezettre, mennyire tökéletesre csinálták meg. Pont ez tette a tervezett tökéletességet művé, mintha egy tündérmese lapjairól próbálták volna sikertelenül lemásolni.

A ház belseje pedig továbbra is fenntartotta azt az érzetet bennem, hogy a sok réteg vakolat és márvány mögé akarják rejteni a valóságot. Ő mindig is kétségbeesetten bujdosott az igaz dolgok elől. Megbízható, értelmes könyvekkel, gondolatokkal vette körbe magát, hogy ne riadjon meg a hozzá vészesen közeledő, valós helyzetektől, amelyeken nem segített a rengeteg bemagolt évszám és képlet. Csak ő maga.

Ahogy egyre többet következtettem mostani életéről a környezetét figyelembe véve, kezdtem lenyugodni, de amikor a nő újból megszólalt, fellángolt bennem az a mániákus vágyakozás, hogy végre válthassak vele legalább egy szót.

 - Kérem, foglaljon helyet. Amint bemehet beszélni vele, szólok - Apró mosolyra húzta a száját, talán mert az izgatottság olyan mértékben lerítt rólam, hogy egy lázas gyereknek tűntem számára. Még mielőtt elhalmozhattam volna a kérdéseimmel, könnyedén elsuhant mellettem. Csak a mögöttem lévő ajtó halk csukódását hallottam. Megfordultam, és ahogy összeállt a fejemben lévő kép, rájöttem, hogy minden bizonnyal ő is a szobát takaró ajtó mögött tartózkodik. Vajon miért nem engedi, hogy azonnal bemehessek? Kíváncsiságomban fel-alá járkáltam a nappaliban, amelyet most inkább ketrecemnek éreztem. Mégsem mertem benyitni a helyiségbe, ha már egyszer én könyörögtem be magam hozzá.

A várakozás percei egyre elviselhetetlenebbek lettek, felváltva ültem a patyolatfehér bőrkanapén és meredtem ki a boltíves ablakokon szembenézve az éjszaka elnyelő sötétjével. A táskámból kilógó üvegből néha kortyoltam egyet, de az csak még tovább fokozta türelmetlenségemet.

  - Jöjjön be, legyen szíves - pillantott ki az ajtóból a nő, tekintete komoly és kissé feszült volt.

Megremegett a kezem. Tehát mennem kellett.

Még egy utolsó csepp az üveg aljáról, egy utolsó csepp bátorság.

"Ma minden más lesz" - gondoltam és beléptem az ajtón.