"Happiness straight from the bottle
When real life’s too hard to swallow"
three days grace - happiness
nahátakkor! Ez egy novella akar lenni, amit még 2-3 éve írtam (pici belejavításokkal, amiket most csináltam). Eredetileg a regényemből kiinduló izé akart lenni, de aztán már nagyon elrugaszkodott tőle. A neveket kicseréltem és nem egyértelműsítettem hogy melegek mert sulis szakkörre írtam.
Enjoy! Grab some popcorn and xanax!
Egyedül a pusztításra voltam képes. Arra, hogy
öntudatlanul változtassam át a körülöttem lévők békés életét, és eltiporjak
mindent, ami az illetőnek valaha fontos volt. Ennek ellenére kapaszkodókat
keresgéltem, az észérvek felett pedig - melyeket olyan nagyra tartottam
régebben - könnyedén átsiklottam. Mint egy figyelemhiányos kisgyerek
elkeseredetten kapaszkodtam akár vadidegen emberekbe is, hogy ne kelljen félnem
annyira a sötéttől, amely körbeölelt újra és újra. Most pedig, hogy nem találtam
vigaszt, egy olyan emberhez akartam menekülni, akit valószínűleg puszta
jelenlétemmel tönkre fogok tenni. Pont, ahogy tönkretettek minket a sebek és az
idő.
Egy egyszerű telefonhívás lehetett a kulcsa, hogy
feltornásszam magam ideiglenes időre a hosszas önmarcangolásomból. Régebben
soha nem gondoltam volna, hogy valaha szükségem lesz más emberekre, hiszen el
akartam szigetelni magam tőlük, elrohanni messze, hogy mindenki, aki
elátkozottnak hívott elégedett legyen, és hogy ne rontsam tovább a légkörét senkinek.
Olyan dolog miatt kaptam a nevet, amiről szilárdan állíthattam, hogy nem az én
hibám, de ahogy minél több megvetéssel és undorral telt pillantást, lekicsinylő
szót kaptam, végül el is hittem, hogy elátkozott vagyok. Ezért lassan, akár egy
rozsdával és kosszal fedett gépezet elromlottam, és úgy viselkedtem, ahogyan
elvárták tőlem, vagyis mindenki gondosan felépített életét elpusztítottam. Így
váltam végül elátkozottá, valódi balszerencsés ómenné, akitől minden épeszű
ember menekül.
És amikor egyetlen embert találtam, akit érdekelt
egy elátkozott, majdnem elfeledtem minden rám szórt mocskot, belékapaszkodtam,
és ő is belém. Mint két kitaszított, két kívülálló senki húzódtunk meg egy
menedékhelyen, amit egymásban találtunk. Később viszont lesújtott rá is az
átkom. Így megint visszaestem a saját árkomba, bár néha-néha felhúztak, soha nem bírtak ki is húzni, úgy mint ő tette
valamikor. Azóta párszor megtámaszkodtam emberi pótlékokban, túléltem és tengődtem az életben, mert túlságosan féltem
a haláltól ahhoz, hogy elszakítsam az összes kötelemet amely a létezéshez
kötött. Habár azt, hogy egy dohos hotelszobában robotszerűen elláttam az
alapvető szükségleteimet aligha lehetett életnek nevezni. Ugyan alkalomadtán
kimentem friss levegőt szívni, kerestem magamnak valakit, akitől
behatárolhatatlan időre valódi szavakat, érzéseket és gondolatokat kaptam, majd
valami mindig történt ami miatt visszavonulhattam a semmittevés tengerébe.
Most már féléve nem tettem mást, mint az úgynevezett
lakhelyem védő falai közt vártam valamire vagy valakire, aki kirángathat a
madárfészkemből és vigaszt nyújthat. Nem mentem senkit sem keresni ezúttal,
kipróbáltam, hátha nem nekem kell megmozgatni minden követ az örömért, hátha
engem talál meg. Azonban a letelt idő alatt elkeseredettebb lettem, mint valaha
és úgy éreztem most tényleg minden kötél szakadni fog, ha nem teszek valamit,
akármit. Ezért azt a személyt kutattam, aki talán ki tudna rángatni a káoszból,
amit magam köré kerítettem. Mert megígérte, hogy segít, ha nem maradt más, és ő
az utolsó lehetőségem.
Felnyitottam a telefonomat, de rögvest olyan
rémálmokból előásott képek százai villantak fel az agyamban, hogy nem is bírtam
a kezemben tartani a készüléket az első kicsöngésig sem. Viszont addig
próbálkoztam legyőzni ezt a félelmemet, hogy végül valaki felvette, egy
határozott női hang, szerencsére teljesen ismeretlen. Megfordult a fejemben,
hogy a hanghoz tartozó hölgy vélhetőleg a felesége, de egyszerűen képtelen
voltam elképzelni őt, ahogyan valakivel összeköti az életét, ő, akiből csak
hosszas provokálás után lehetett érzéseket kihúzni. Még akkor is némaságba
burkolózott, amikor kettészakítottam.
Nem mertem hozzászólni a nőhöz, még mindig remegtem,
a hangom pedig kétszer annyira, mint a kezem. Megvártam, amíg leteszi tömérdek
bosszantó kérdése után, majd csak meredtem magam elé tehetetlenül.
Még mindig meg volt a telefonszáma a
névjegyzékemben, holott lassan nyolc éve egyetlen egy szót sem váltottunk
egymással. Más emberek régen kitörölték volna az ilyen felesleges adatokat a
telefonjukból, de mindig tudtam, hogy erre valamikor szükségem lesz. És most
jött el az a pillanat.
Habár megígértem, hogy csak vészhelyzet esetén fogom
keresni, de talán vészhelyzetnek is éreztem ezt a kimerültséget, amelyet a sok
elfecsérelt, önostorozó gondolat okozott. Ezért megkeményítve lelkemet újfent tárcsáztam
a számot, és remegésemet elnyomóan erős hangon szóltam bele köszönés és
udvariaskodás nélkül.
- Mr Browningot keresem.
- Jó napot,
ne haragudjon, de nem ismerek semmiféle Mr Browningot.
"Hazug." - gondoltam először, megfeszítve
minden idegszálamat, hogy ne kezdjek öntudatlan pusztításba.
- Nem
érdekel, ha nem akar beszélni velem. Adja oda a telefont - utasítottam, és már
képtelen voltam tiszta gondolatot találni kis híján elszabaduló dühömben. Olyan
lettem, mint egy időzített bomba, már csak percek maradtak hátra robbanásomig.
- Nem tudom
miről beszél...
- Adja oda
neki a telefont! - tagoltam rendíthetetlenül. Már nem volt visszaút, alig
bírtam megtartani a józan eszemet. Megmagyarázhatatlan agressziót váltott ki
belőlem a levegő legkisebb rezdülése is.
A vonal másik végéről nem érkezett
válasz.
- Könyörgöm!
- kiáltottam bele őszinte méregtől és elkeseredéstől átitatott hangon. -
Megígérte, hogy beszél velem, megígérte!
Olyan voltam, mint egy otthontalan árva, aki minden
elhaladó személyt megmentőjének hisz.
Újabb hosszas
hallgatás.
- Mit
szeretnél? - szólt bele a szokásos, hideg hangján, amit a számára kellemetlen
személyeknek tartogatott. Én pedig erre a két szóra is kitörő lelkesüléssel
feleltem, már teljesen elfeledve az előző idegölő perceket.
- Találkozni.
És bármikor ráérek.
Szinte
hallottam a gondolatok keringését az agyában. Végül sóhajtott egyet
gondterhelten, és most először éreztem meg, hogy az a rengeteg idő valóban
eltelt.
- A
könyörgésből ítélve elég fontos lehet. Este hat óra megfelelne?
- Mindenképp.
És aztán köszönés nélkül, pont, ahogyan én is
beleszóltam, megszakította a vonalat.
Egyszer, régen, ő volt az egyetlen, aki érdekelt. Most már csak egy púp voltam a hátán, egy semmirekellő, egy idegen. De mégis emlékeztem ránk. Emlékeztem a leheletére nyakamon, emlékeztem azokra a nyári estékre amikor a kocsimban szívtuk a cigarettát, amikor futottunk hajnalban részegen, amikor megcsókolt, amikor üvöltött, amikor szeretett.
Egyszer azt mondta, mindennek vége lesz, de azért örökké is tartunk az emlékeinkben.
Nem gondoltuk volna hogy a mi örökkévalóságunk csak egy évig tart, aztán az élet elsodor.
Hogy elkövetem azokat a hibákat, amiért elátkozottnak hívnak.
Mert akkoriban rosszul voltam.
Mert akkoriban meg akartam halni.
És még most is, még most is.
***
Egész lényemet olyasféle túláradó izgatottság
árasztotta el a döntésétől, hogy az utcán mindenkire széles mosollyal
pillantottam, nevettem a semmibe, versenyt futottam a széllel. Nem is vettem a
fáradtságot, hogy tagadjam, mennyire őrült lettem, hiszen pusztán a pillanatnyi
hangulatomra és megérzéseimre hallgatva tettem magam nevetség tárgyává. Mintha
eltűnt volna az összes ilyesféle gátlásom, és csak szárnyaltam volna, ahogy
nekem tetszett. Mintha millió lehetőség állt volna hirtelen előttem, és mintha
semminek sem lett volna következménye. Ezekkel az elképzelésekkel szálltam
buszra, hogy a kezemre felírt sok más dolog melletti házcímet felkutassam,
amely a város másik felén volt. Hátradőlve az egyik éppen felszabadult ülésre
merengtem el, de eszembe se jutott megtervezni, hogy mit mondok neki. A
táskámban lapuló ital mindenképp a segítségemre lesz, ha olyanokat akarok
mondani, amit még felfokozott idegállapotban se ejtenék ki a számon. Őszinte
akartam lenni vele, nyílt kártyákkal játszani most az egyszer, ahogy még nem
tettük.
De azért megígérte. Megígérte, ha nincs semmi más, senki más, menjek hozzá. Ha már tényleg csak a halál jönne, menjek felé, nyújtsam újra kezem. S mi mást tehettem volna.
Este hat előtt öt perccel érkeztem meg a palotának
is beillő, oszlopokkal kitámasztott, magas homlokzatú ház elé. Kovácsoltvas
kerítés vette körbe, és meg se kellett keresnem a csengőt, rögtön a
segítségemre sietett egy nálam fél fejjel alacsonyabb, csontos, nyurga
testalkatú nő. Vonásai erősek, kezei viszont törékeny porcelánok voltak,
szürkéskék szemei kimondhatatlan elszántságot tükröztek. Szélfútta haja hosszú,
ritka tincsekben hullott virághímzéssel díszített blúzára. A hangja
határozottságáról ítélve megkérdőjelezhetetlen volt, hogy vele beszéltem
telefonon.
- Jó estét,
jöjjön be kérem - engedett helyet az épület felé, amelyhez egy keskeny, kikövezett
út vezetett. Szótlanul sétáltunk végig rajta, semelyikünk sem szándékozott
beszélgetést kezdeményezni. Eltűnődtem a kert szembetűnően vad, zöld növényei
színén, és hogy mennyire kirívóan rendezettre, mennyire tökéletesre csinálták
meg. Pont ez tette a tervezett tökéletességet művé, mintha egy tündérmese
lapjairól próbálták volna sikertelenül lemásolni.
A ház belseje pedig továbbra is fenntartotta azt az
érzetet bennem, hogy a sok réteg vakolat és márvány mögé akarják rejteni a
valóságot. Ő mindig is kétségbeesetten bujdosott az igaz dolgok elől.
Megbízható, értelmes könyvekkel, gondolatokkal vette körbe magát, hogy ne
riadjon meg a hozzá vészesen közeledő, valós helyzetektől, amelyeken nem
segített a rengeteg bemagolt évszám és képlet. Csak ő maga.
Ahogy egyre többet következtettem mostani életéről a
környezetét figyelembe véve, kezdtem lenyugodni, de amikor a nő újból
megszólalt, fellángolt bennem az a mániákus vágyakozás, hogy végre válthassak
vele legalább egy szót.
- Kérem,
foglaljon helyet. Amint bemehet beszélni vele, szólok - Apró mosolyra húzta a
száját, talán mert az izgatottság olyan mértékben lerítt rólam, hogy egy lázas gyereknek
tűntem számára. Még mielőtt elhalmozhattam volna a kérdéseimmel, könnyedén
elsuhant mellettem. Csak a mögöttem lévő ajtó halk csukódását hallottam.
Megfordultam, és ahogy összeállt a fejemben lévő kép, rájöttem, hogy minden
bizonnyal ő is a szobát takaró ajtó mögött tartózkodik. Vajon miért nem engedi,
hogy azonnal bemehessek? Kíváncsiságomban fel-alá járkáltam a nappaliban,
amelyet most inkább ketrecemnek éreztem. Mégsem mertem benyitni a helyiségbe,
ha már egyszer én könyörögtem be magam hozzá.
A várakozás percei egyre elviselhetetlenebbek
lettek, felváltva ültem a patyolatfehér bőrkanapén és meredtem ki a boltíves
ablakokon szembenézve az éjszaka elnyelő sötétjével. A táskámból kilógó üvegből
néha kortyoltam egyet, de az csak még tovább fokozta türelmetlenségemet.
- Jöjjön be,
legyen szíves - pillantott ki az ajtóból a nő, tekintete komoly és kissé
feszült volt.
Megremegett a kezem. Tehát mennem kellett.
Még egy utolsó csepp az üveg aljáról, egy utolsó
csepp bátorság.
"Ma minden más lesz" - gondoltam és beléptem az ajtón.

Aaaaaaaa *-* Nagyon nagyon imádtam mint eddig minden egyes írásod
VálaszTörlés*menőnek érzi magát* thank you írónő! *.*
Törlés